Kellemes Ünnepeket!

Egy pár soros bejegyzést szeretnék írni így év végére. Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták folyamatosan a történetemet. Az olvasóknak kívánnék boldog új évet! És kellemes estét. 
Talán rövidebb lett mint szerettem volna, de mást nagyon nem tudok írni. Szóval, köszönök szépen mindent, és további jó szórakozást kinek hol:).

Tizenhetedik rész.

Viszont akárhogy próbáltam elnyomni a kétségeimet, nem ment, és feltört belőlem az, amire gondolni se akartam.

- Kame - szemeit az enyémbe fúrta és csak nézett rám - Mi lesz velünk? - láttam rajta, hogy nem érti a kérdésemet, ezért jobban megfogalmaztam. - A hétvége után - célozgattam arra elég egyértelműen, hogy 4 nap múlva haza kell mennünk itt hagyni Tokiót.

- Hát - húzta el a száját. Itt már semmi jót nem sejtettem. -  haza kell mennetek, ez nem is kérdés - mondta ki az igazat, amivel tisztában voltam, de az ő szájából fájdalmasan hangzott a tény, hogy itt kell hagynom. Legszívesebben vittem volna magammal Kamet. Ekkor eszembe jutottak a szüleim, hogy biztos otthon várnak. Az eddig fel sem tűnő honvágyam előtört, és haza akartam menni. Hiányzott anya, apa, a szobám, az ismerős környék. De még volt 4 nap. Anyával beszélni akartam abban a pillanatban, de hogy mondtam volna? Egy idolba szerelmes lettem, ezért haza akarom vinni ?A válaszuk előtt háromszor minimum átgondolták volna, hogy tényleg a lányuk telefonál -e. Meg Kamet sem tolhattam el magamtól, hogy most fel kell hívnom a szüleimet, mert honvágyam lett. De tudtam, hogy amint visszaérünk felfogom hívni őket. Akkor meg ki kellett zökkennem, hogy reagálhassak Kamera, aki már megint elég szomorúan meredt rám. Rossz volt így látnom, de tudom, hogy Ő is tudja, hogy igaza van, még ha fájt is. De nem akartam erről már hallani se. De meg kellett próbálnom kiélvezni azt az estét. A témák után nehéz lett volna. De meg próbáltam menteni a menthetőt. Arca olyan szomorú volt mint egy kisgyereknek, akinek nem vettek meg valamit, amit szeretett volna. A kezemmel gyengéden meg simítottam az arcát. Szemei mintha meg csillantak volna és rám nézett. A kezét az enyémre tette. Az övé meleg, puha volt az enyémmel ellenkezőleg. Hozzászorította az arcához, mintha sose akarta volna elengedni. Erősen megölelt. A hajam ellepte az arcát. Mintha összeolvadtunk volna. Mozdulatlanul öleltük egymást. Felsőm beszívta illatát. Aztán meghallottam halk suttogását. Először nem értettem. Kellett pár másodperc, amíg az agyam értelmes szóvá formálta halk mormogását. Azt mondta, hogy Szeretlek. A gyomrom görcsbe rándult. Úgy éreztem magam, mintha megbabonáztak volna egy varázsigével. Kamenashi Kazuya megbolondított egyetlen szóval.
- Én is téged - suttogtam halkan a fülébe. Éreztem szorításán hogy megborzongott, kirázta őt a hideg. Kezei megfeszültek a derekamnál, és olyan stabilan ölelt, mintha egy szobor karjai közt lettem volna.
- Akarsz még táncolni? - kérdezte.
- Ha még nem tapostam szét eléggé a lábad, akkor igen.
- Kibírom, ilyen lelkesen még úgyse akartak letaposni a lábam - mosolygott. Már lazított szorításán, annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk, és megint úgy álltunk, ahogy először. Keze a derekamon, a másikkal az enyémet fogta. Én gyengéden a vállán pihentettem kezemet. Eddig fel sem tűnt, hogy a zene befejeződött. Mikor táncolni kezdtünk ugyanaz a lassú szám kezdett rá. Próbáltan figyelni lábunkra, hogy ne tapossák egymást.Éreztem ahogy egyszerre lépünk. Hogy túl szabályosan is, de táncolunk, és élveztem. Nem rettegtem, hogy Kazu felkiált azért, mert rátapostam a lábára.
- Túl feszes vagy, lazíts. Vezetlek - nyugtatott. Kicsit féltem, hogy túl béna vagyok ahhoz, hogy vezessenek. Úgyis elrontom - gondoltam. De rendben. Ráhagytam. Ha annyira vezetni akart, tessék. Elengedtem magam. Végtagjaim kicsit ellazultak. Kame érezte rajtam, hogy rábíztam magam. Az Ő teste mintha sokkal szilárdabb, teherképesebb lett volna.
Úgy vezetett, hogy gondolkozni se volt időm. Nem mintha szükségem lett volna rá. Mintha parancsolt volna a testemnek. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy bábú. Egy könnyen vezethető test. Mintha a szám akkor tovább tartott volna, mint először. És nem csak azért, mert először megálltunk. Szemeit nem vette le arcomról. Mosolya elragadó volt és szexi. Félmosoly. A félmosoly az szexi. Nagyon szexi.
Egyszer valami sikoltozás zökkentett ki szerelmeskedésemből. Kame is hirtelen összerezzent. A táncunk megunt nem érhetett a végéhez. Elengedte kezeimet és hátralépett. Megfordulva három fiatal lányt láttunk. Amint megláttak engem meglepődtek, de nem zavartatva magukat sikítva, visítva odajöttek hozzánk. Arra számítottam, hogy rávetik magukat, hogy széttépjék és a ruhájából egy kiszakadt darabért birkózzanak. De erre fele nem szét tépték, semmi fizikai erősebb érintkezés inkább csak sipákolva elmondták, hogy mennyire szeretik. Kame zavartan megköszönte a felé repített bókokat. A lányok előrángattak papírt, tollat, tehát kellően felkészültek és aláírásért fohászkodtak, amit megkaptak. Aztán ha még itt nem akartam verekedni a lányokkal, akkor amikor megkértek, hogy fotózzam le őket az idollal, addigra már a fejem kezdett egy másik színt felvenni. Kellemetlenül a kezembe nyomta az egyik lány a gépet és csak akkor vettem észre, hogy milyen szép. Haja gyönyörű szőke volt, hosszú és hullámosan omlott a vállára. Test alkata hasonlított egy modelléhez. Talán kicsit magas volt, de ez elenyésző részlet volt az arcára nézve. Hatalmas kék szemei csak úgy rikítottak. A másik két lány is szép volt. De közel se tűntek olyan magabiztosnak hozzá képest. Mintha az árnyékai lettek volna. Az egyik lány barna, a másik pedig vörös hajú volt. Úgy néztek Kamera, amíg beálltak mellé, mintha bármikor rávethették volna magukat. Remegett a kezem. Nem volt elég, hogy nem szégyellve magukat, megzavarták a randinkat, hanem ahhoz is volt arca a szöszinek, hogy NEKEM  kezembe adja a gépet, és nyál csorgatva a két cinkosával beálljanak a barátom mellé. Megnyomtam azt a hülye gombot, azon a hülye gépen mielőtt elsírtam volna magam. Homályos lett. Kikapcsoltam megelőzve azt, hogy jobb minőségért visítozva beálljanak még egy képre. Eléjük léptem a szöszi kezébe nyomtam a gépet, anélkül, hogy még rá is köptem volna, pedig nem kellett sok, és még mielőtt a nagy bámulásba vagy enyelgésbe elcsöppent volna a nyáluk. De miért voltam olyan naiv, hogy azt hittem, hogy egy képpel beérik?

Tizenhatodik rész

A másik 3 fiú szerintem hazamentek. Vajon ők mit csinálhattak? (Semmi rosszra gondolás) Rejtély. De csak nem unatkoztak. Hisz annyira fel voltak pörögve, jó kedvűek voltak szinte mindig. Biztos összeénekelgettek, bohóckodtak, meg amit 3 idol szabadidejében csinálhat. Sok időm nem volt végig gondolni, mert kiértünk az épületből és egy kocsi (az arra gondolom taxi lehetett, pedig nem úgy nézett ki), Kame odasétált, intett a sofőrnek, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Oda totyogtam és kényelmesen, nőiesen, nem felbukva próbáltam beszállni. Azt hiszem annyira sikerült, hogy nem estem fel. Utána az udvarias idolom beszállt mellém, bezárta az ajtót és elmondott egy helyet (nem értettem, nem ismertem, Japánul mondta, és sose ismertem a helyeket, főleg nem Tokioba), bólintott a taxis és elindultunk.

Átölelte a vállam, a fejemet rádöntöttem a vállára. Pillangók a gyomromba is tomboltak, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökött. Az út rövid volt. Mikor kipillantottam az ablakon, mikor leparkolt a kocsi, túl hamar lejátszódott. A látvány szép volt. Sőt gyönyörű. Egy téren voltunk. A közepén egy hatalmas, gyönyörű szökőkút. A kút körül lámpa oszlopokon égősorok (?) voltak, ami összekötötte őket. Mint ami a karácsony fákon szokott fent lenni. Itt akkor vagy 10 lámpa oszlopot kötött egybe. Gyönyörűen fénylett és a két oszlop közt elég magasan volt ahhoz, hogy a kisgyerekek nem érhették el, de átlehetett menni alatt. Nagyon szép volt. A pillanat pedig tökéletes, mert elkezdett sötétedni, és egyre kevesebben jártak arra. A kiskertes házaknak mondható, ablakos, ajtós, aranyos, hangulatos épületek is sorokba húzódtak a térvégéig. Kazuya kifizette a sofőrünket, addig én vettem a bátorságot és kiszálltam a kocsiból. Kamenashi is kilépett a "járműből" és mosolyogva hozzám lépett.
- Tetszik? - húzta mosolyra a száját. Szörnyen édes mosolyra.
- Gyönyörű hely - suttogtam. Akkora volt a csend, hogyha egy érem leesett volna a földre az is nagy zajnak számított volna. De tényleg meg se tudtam szólalni, nagyon tetszett az a hely. Nagyon örültem, hogy Kame elvitt oda. Miután kicsodálkoztam magam arra letten figyelmes, hogy valaki átölelt hátulról, és a hasamnál összekulcsolta kezeit, a fejét pedig a vállamra tette. Nem, nem vert ezerrel a szívem, nem rugdosódtak a lepkék a hasamba. Á, nem. Kame mindig ilyen reakciót váltott ki belőlem, még ha csak a közelembe is volt, ha tagadom, ha nem a lepkéket nem lehet lecsapni, vagyis ezeket még sose sikerült. Na, nem mintha olyan sokat próbáltam volna. A kezemet az arcára tettem és végig simítottam a piha arcán. Elmosolyodott, és egy puszit nyomott az arcomra. Belepirultam. Majd szembe álltam vele, hogy én is tudjak puszit adni. Egy aprót nyomtam a szájára. A nevető ráncai megjelentek a szeme sarkában. Mosolya elbűvölt. Kazu a derekamnál összekulcsolta kezeit, és erősen magához húzott.
- Már csak egy romantikus zene hiányzik - ábrándoztam.
- Bocs, nem találtam meg a vonósnégyes számát, nagy baj? - erre felnevettem.
- Egy Justin Bieberre számítottam, de megbocsájtok, csak azért mert jól nézel ki - folytattam.
- Ez bók volt?
- El ne szálljon tőle az egód. - Már mind a ketten elnevettük magunkat.
- Pedig már megvettem a repülő jegyet - biggyesztette le a száját.
- Sajnos le kell fújnod az utat és itt maradnod velem - szembesítettem a "hírrel".
- Talán majd megbékélek a helyzettel - lassan odahajoltam a szájához és megcsókoltam. A szemébe meredve vártam, hogy még mit talált ki. - Ha így folytatod azt is elfelejtem hogy van egóm - vallotta be, és megint felnevettem, és még egyszer megcsókoltam. De nem bírtam ki, így elmélyítettem a csókot. Nem tiltakozott. Szorosan magamhoz húztam, jelezve, hogy el ne engedjen. Vette a célzásomat. Illata teljesen beszívódott az én ruhámba is. Úgy éreztem, hogy azt az illatot örökre megjegyzem. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Szerettem.
Egyszer csak felcsendült egy lassú szám. Akármilyen meglepő nem ismertem a számot, de Japán volt. Ez is meglepő volt, igaz? Eggyel hátrébb lépett és letérdelt elém. A jobb kezét felém nyújtotta én pedig rákvörös fejjel követtem szemeimmel mozdulatait. Majd nagy levegőt vett és megkérdezte.

- Meagen Young, felkérhetlek egy táncra? - mosolygott. Ha akartam se tudtam volna nemet mondani.
- Igen - válaszoltam. Megfogtam a kinyújtott kezét és felállt. Magához húzva gyorsan megcsókolt. Majd a derekamra csúsztatta a kezét, a másikkal az enyémet fogta. Kihúzta magát, így tisztába lehettem a magasságával, ami majdnem félfejet ütött az enyémre. A szabad kezemet a vállára tettem. Még egy mély levegőt vettem, kifújtam és Kame indította a lépésünket.
Kiskoromból bevillantak a képek, amikor 8 éves voltam. Otthon édesapámmal táncoltam ilyen lassú számra. Rá álltam apám lábára és ő vezetett. Én csak arra figyelten, hogy a lábán maradjak. Imádtam úgy pörögni. Sajnos a lépések nem ragadtak rám. Szóval miközben félig a múltban jártam, testileg próbáltam arra figyelni hogy ne tapossam szét az idolom lábát.
- Létezik olyan dolog amiben nem vagy jó? - nevettem.
- Van - válaszolta mosolyogva. Hm. Na, erre kíváncsi lettem.
- Mibe? - néztem rá kíváncsian. A táncunk megállt. A zene ment tovább, de mi nem. Egymással szemben álltunk, megfogta a két kezem és a szemembe nézett.
- A szerelembe - vallotta be. Kicsit instabilan, de elmondta. Ha a szerelembe lehetne jegyet adni, a mai napra biztos ötöst kapna tőlem.
- Ha ez segít, akkor megsúgom, hogy eddig mindent jól csináltál. Főleg ezen a napon - mosolyogtam, és egy puszit nyomtam arcára. A kétségei mintha elszálltak volna más vállakra. Megint mosoly terült el arcán. A kezeivel átkulcsolta a derekamat, és megcsókolt.

Tizenötödik rész.

Közben megemlíteném, hogy Kazu akárhogy öltözik eszméletlenül jól áll rajta. Ezen egy idő után már meg se lepődtem. Mondjuk jó látványhoz nehéz hozzá szokni? Kamet még a szemem is szerette. Lényeg. Idol. Szürke puma melegítő felső, laza fazonú szürke melegítő nadrág, és fehér edző cipő. Nem olvadtam szét. Csak a kocsiba, mikor senki sem látta. Hamar odaértünk szerintem. Vagy csak szerintem? Lehet kicsit sokáig figyeltem Kamet. Arcán édes mosoly volt. Elcsábított. Hupsz. A fiúk amúgy egész úton elbeszélgettek. Figyeltem? Nem. Na mindegy. A lényeg, hogy Jane mosolygott. Boldog volt. Ennél több nem is érdekelt. Junno bestoppolta (szerintem már indulás előtt a fiúk közt) barátnője melletti helyet. Szörnyen aranyosak. Átkarolta a vállánál és néha-néha puszikat nyomott az arcára és homlokára. A többiek mosolyogtak rajtuk, vagy azzal cukkolták Kokiék, hogy ők is kaphatnak-e puszit? Mosolyogtam, nevettem velük, csak sajnos engem nem ölelhetett át Kame mert vezetett. Miért nem vezethetett más? Kame néha elmosolyodott a beszélgetésüket hallgatva. Nem csodálom. De ekkor Kazuya hátra nézett a vissza pillantóba, és újra találkozott a tekintetünk. Aztán levette a jobb kezét, és hátra nyújtotta az ülés mellett. Oda nyújtottam a kezemet, hogy megfogjuk egymás kezét. Nem tartott sokáig míg összekulcsoltuk ujjainkat. Puha bőre olyan megnyugtató volt. Érintése olyan nyugodt. Mindent kizártam magam körül. A gyomrom pedig liftezett, a szívem pedig kihagyott pár ütemet. Na, mindegy.

Kiszálltunk a kocsiból, sajnos el kellett engednem Kame kezét, különben kocsival együtt mehettünk volna, vagy ki se jutottunk volna a kocsiból. Mellékesen Jane is hozott olyan áldozatot, hogy elengedte Taguchi kezét, szóval nem nyafoghattam. Így a barátnőmmel egymásmellé léptünk és a fiúk után lépkedve mentünk be. Elég hangos egy társaság volt. Nem zavartatták magukat. Miért is kellett volna? Így legalább a koreográfus is hamar megtalált minket. Mivel elég fiatal, így teljesen jó fej, és nem szól a fiúknak ilyen dolgokért. Lazán kezeli az ilyen dolgokat. Mondjuk a koreográfiát eléggé meghajtja, de ezzel a laza oldalával akarja be arányolni az egészet. Meg hát egy koreográfus, aki nincs jóba az idolokkal? Reménytelen. Szerencsére ezzel nem volt gond.

A terembe lepakoltuk a cuccainkat és kihalásztuk belőle az élet menthető innivalókat. Most nem álltunk be hamarabb a helyünkre, mint ők, hanem megvártuk a fiúkat. Igazság szerint szokásosan nem siették el az egészet. Mindegy. Mi ráértünk.

- Izgulsz? - kérdeztem Janetől, pedig már előre tudhattam a választ.

- Eléggé... de olyan aranyos, és kedves, meg minden. Szeretem. Nem akarom elrontani. - ezen elmosolyodtam. Jane aranyos volt, mikor szerelmes. Biztatóan rámosolyogtam, és megöleltem. Lehet kicsi azért megtudtam nyugtatni bár ezzel nem tudtam mit csinálni. Azért még is csak egy randi.
A fiúk valamin nagyokat mosolyogva léptek be Gale-el a terembe. Mi miért maradtunk ki ezekből? Nem értettem.
- Sziasztok lányok - köszönt kedvesen Gale, visszaköszöntünk majd ki intett nekünk egy "melegítsünk" - et, kapcsolt zenét, és neki kezdtünk. Már majdnem ismertem a számokat. Ismerős volt 1-2 szám, de csak azért, mert hallottam a TV-ben őket, de a címüket már nem tudtam megmondani. Viszonylag hamar "bemelegítettünk", ami nekem abból állt, hogy próbáltam utánozni Jane-t, de ez olyan sikertelen lett, hogy már csak kapálózás lett belőle. Na, mindegy.
Gale tényleg nem kímélte az energiánkat. Keményen betanította velünk a koreográfia másik részét. Ezt még ki is bírtam, de az egymás utáni, szünet nélküli egész koreográfia eltáncolását már kevésbé. A fiúk bírták (miért nem lepődtem meg?), de ezt még Jane se bírta. A flakonra úgy támadtunk rá, mintha már napok óta szomjaznánk. Az utolsó cseppig kiittuk. Nem voltunk hozzászokva. Nagyon nem. A fiúk kibírták, hogy csak pár korttyal húzzák le a flakonokat, és még bőségesen maradt vizük, mellesleg elég jót szórakoztak azon, hogy milyen edzetlenek vagyunk. Ők annyira nem szomjaztak meg ettől, mi igen. Az ötperces szünet alatt jól kitudtuk fújni magunkat. A szünet végén mély levegőt vettem és beálltam a többiekkel együtt. Gabe most sem hazudtolta meg magát, egyből indította a zenét. Már azon gondolkoztam, hogy mennyire lesz herótom ettől a számtól a próbák végére. Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha még egyszer meg kell hallgatnom. Szerencsémre Gale megkegyelmezett rajtam/rajtunk, és mehettünk öltözni. Még szerencse, hogy hoztunk váltó ruhát, mert csak úgy folyt rólunk a víz. Mint a második Niagara.  Szóval eldöntöttem, hogy lezuhanyzok, mert így nem veszem át a ruhát. Kiindultunk a teremből, és szóltam Jane-nek, aki amúgy a koreográfussal beszélgetett, hogy felfrissítem magam. Ő bólintott, és mondta, hogy Ő is szeretne, szóval majd megy utánam csak szól még Junnonak. Én vissza léptem a a terembe a cuccomért, aztán megcéloztam az öltözőben lévő zuhanyzó fülkét. De hirtelen valaki megfogta a szabad kezem hátulról és megfordított a tengelyem körül, és szembe álltam Kazuyácal. Először fel se fogtam, hogy az ujjai már teljesen rákulcsolódtak az enyéimre. Édesem villogtatta felém tökéletes mosolyát. A gyomrom dobott közbe pár szaltót, a szívem szünet nélkül kalapélt. Belezúgtam? Talán. Na jó, teljesen.
- Ma elmegyünk valahova? - csábított.
- Ha nem bánod, előtte még lezuhanyoznék. Vagy menjek ilyen jó illatúan? - erre elmosolyodott.
- Majd nem veszek az orromon levegőt, a többit meg kitaláljuk - mosolyodtam el már én is.
- Megegyeztünk. Akkor elmegyek zuhanyozni, nehogy megfulladt mellettem.
- Sajtó téma lehetnél. Nem gondolod meg magad? - piszkált tovább.
- Egy Amerikai lány, aki izzadságával megfojtotta a híres idolt ... - "tanakodtam" - Nem élek az alkalommal köszönöm.
- Akkor megvárlak - állapodtunk meg. Egy csókot nyomott számra, amitől megfordult velem a világ. Csóka édes volt. Kívántam, de talán ezt nem a táncterembe kellett tudatnom vele. Gyengéden vissza csókoltam, és legnagyobb sajnálatomra elszakadtam puha ajkaitól, és mosolyogva léptem be vége az öltözőbe. Kame annyira lefoglalt, hogy Jane hamarabb elmehetett zuhanyozni, így én voltam az, aki várhatott. Mondjuk lehet neki sürgősebb volt. Bár ő mindig gyorsabban lezuhanyzott mint én. Pár perc múlva már átöltözve (!) jött ki. Elakadt a szavam.
- Úristeeeeeen! -  tudtam először kimondani.
- Ugye tényleg jól áll? -  forgott egyet. Hát mikor csak kiválasztottuk a ruhát, és egymás mellé tettük a ruha darabokat az meg sem közelítette azt, ahogy Jane-n állt. Gyönyörű volt benne. Sötét barna tincsei a vállára omlottak. Arcán egyszerű kis smink volt. Száj fény és egy kis szempillaspirál. Nagyon szép.
- Gyönyörű vagy - bővült a szótáram. Öleltem volna meg, de eszembe jutott, hogy én még zuhanyzás előtt voltam. Szóval csak megfogtuk egymást kezeit, és biztatóan rámosolyogtam.
- Köszönöm - mosolygott.

- Csak ügyesen - szorítottuk meg egymás kezét. Aztán elengedtem, és végre bementem zuhanyozni. Felfogtam a hajam egy kontyba, nem akarta, hogy vizes legyen. Kame így is eleget várt. Gyorsan kivetkőztem táncos ruhámból, és beálltam a zuhanyzó alá. Megnyitottam és a víz kellemes langyon volt. Testemet lehűtötte, ahogy lemosta rólam minden fáradtságomat. Gyorsan kimásztam a fülkéből, miután elzártam a vizet. Szárazta töröltem magam egy törülközővel, és magamra kaptam a reggel kiválasztott ruhát. Talán nem néztem ki olyan csodásan mint Jane, de jó is volt az úgy. Én is maradtam a szolid sminknél. Csak én a szempillaspirál helyett jobban szerettem a szemceruzát. Ahhoz képest, hogy mindig csiga lassú voltam ebben, akkor egész gyorsan kész lettem. Vagyis ezt hittem. Reménykedtem benne. Hát az nem derült ki, hogy mennyit voltam bent, de talán jobb is, hogy nem tudtam. Bár olyan sok idő csak nem telhetett el. Mikor kiértem Kazu a falnak háttal támaszkodott, a jobb térdét felhúzta, a cipőtalpával támasztotta a falat. Végig pásztáztuk egymást, és mind a ketten rájöttünk, hogy a másik átöltözött. Plusz pont ezért. Csak Ő gyorsabban. Nem csoda. Mondjuk, ha azt vettük, hogy ők 5-en voltak. Na, mindegy. Lassan odasétáltam elé és a két kezét a derekamnál összekulcsolta. A cuccomat leraktam magunk mellé és a nyakánál én is elkulcsoltam a kezeimet és egy finom, édes csókot nyomott a számra. Teljesen rátapadtam ajkaira, úgy éreztem, hogy örökké így maradnék. Bár az eléggé furcsa lett volna.  De ezt a szerelmes énem mondatta velem. Miután nagy sajnálatomra elszakadtunk egymástól . Elengedtük egymást, ellökte magát a faltól, egyik kezével felkapta a ledobott cuccomat a földről, a másik kezét pedig az enyémre kulcsolta és kifelé indultunk az épületből.

Tizennegyedik rész

Harmadik napon hamarabb felkeltem, mint Jane. Kíváncsi voltam, hogy meddig volt fent. Tuti nem aludt el egy hamar. Nem keltettem fel, hagytam, hogy kialudja magát. Halkan kiosontam a szobából, és lesétáltam a konyhába. Senki nem volt lent, így össze dobtam magamnak gyorsan egy kakaót. Aztán leültem a pulthoz, és kortyolgattam belőle. Lassan ránéztem az órára, ami negyed tízet mutatott. A fiúk gondoltam, hogy olyan tíz körül fognak felkelni, szóval egy kicsit leültem a TV elé. Sok értelmét nem láttam a képernyő bámulásának, ugyan is minden japán volt. Semmit nem értettem. Pedig találtam pár érdekesnek tűnő csatornát. Voltak hírek, szappanoperák, sorozatok, rajzfilmek, sportok, mint a többi országba is. Kicsit végül hagytam a zene csatornán hátha megtetszik, vagy esetleg egy KAT-TUN klipet elcsíphetek. Nem így történt. Vagyis az első 5 szám után kezdtem feladni. Utána jött pár lány együttes. A hangjuk nem volt rossz, de ezek nekem sose tetszettek valamiért. Vagy fiú zenekar, vagy lány szóló. De egy csapatba több lány sose. Viszont ezek a lányok gyönyörűek. Vékony alkat, szép arc, hang. Irigység. Megtalált. Vajon egész Japánba ilyen szép lányok vannak? Ha igen elásom magam. Vagy kerülöm az utcákat. Kame ilyen lányok mellett is felmerne vállalni? Ismét kérdeztem: Miért é? Nem tudom. Talán jobb is, ha nem firtattam. Csak én, és kész. A következő szám egy fiú banda (végre), de sajnos nem azok, akiket vártam. Kiírta a képernyőre a banda nevét, és a szám címét. Teen Top - Be ma girl. Pörgős szám. Koreai. A címe az, hogy "Légy a barátnőm"? Nem tudom. De a számban a fiúk erősen rákoncentráltak a lány csapatra, szóval gondoltam, hogy azt jelenti. Mindegy. A szám refrénje beleragadt a fejembe, szóval amíg le nem jöttek a többiek, addig ezt dúdoltam.
Jane lebotorkált a lépcsőn, kicsit nyúzott arccal (gondolom nem aludt valami sokat, szegény), de leült mellém, és mosolyogva köszönt.
- Oyahooo.
- Jó reggelt. - maradtam a normálisnál.
- Úúúú ez olyan jó szám. - kapta tekintetét a TV-re. Nekem ismét egy ismeretlen szám. Vajon Jane mennyi időt tölt az ilyen zenekarok megismerésével? Lehet túl sokat. Szinte majdnem az egész zenei listát ismerte, amit leadtak adásban. Nálam ez nagy szám. Főleg azért, mert amilyen analfabéta vagyok ilyen téren... Egy kicsit még néztük a TV-t, vagyis csak Ő. Én Jane-t figyeltem, hátha észreveszek valami izgulási jelt, de semmi. Arca kifejezéstelenül meredt a hang irányába. Ezért inkább rákérdeztem.
- Izgulsz?
- Nagyoooooooon - kapta felém gyorsan arcát, és kutya szemekkel rám meredt. Azt sejtettem, hogy amúgy nem is figyelt a TV-re csak nézte, közben pedig teljesen máshol járt. Megértettem. Átéreztem, valamennyire. Szegény.
- Tudod, hogy mit veszel fel?
- Nem - biggyesztette le ajkait.
- Tudod, hogy hova mentek?
- Nem - hajtotta le az egész fejét.
- Segítsek?
- Igen! - kapta fel a fejét. Elmosolyodtam. Szüksége volt rám, hát segítettem.
Kikapcsoltuk a tévét, és felfelé indultunk a lépcsőkön, de halkan, nehogy beleütközzünk akár Junnoba. Hát nem botlottunk Junnoba, mert Tatsuyával futottunk össze. Összeborzolt sötét haja is megérdemelhetett volna egy címlap fotót. Már csak a paparazzik hiányoztak. De nem csak Ő volt így. A többi srác is. Összhatás alatti sokk. Aztán kizökkentem.
- Hova siettek ennyire? - mosolygott ránk.
- )99... csak még el akartunk intézni valamit a szobába, ilyen lányos dolog, tudod - magyaráztam. Szerencsénkre nem kérdezett rá bővebben, csak bólintott és megkérdezte, hogy csináljon -e nekünk inni. Én éltem a lehetőséggel, hisz, ami finom az finom, főleg amit Tatsuya csinál, és kávé. Jane csak egy kakaót kért és Ueda bólintott, és lement, mi meg be a szobába.
- Mikor akartok lelépni, úgy mellékesen? - kérdeztem. Mert talán ezzel tisztába kellett volna lennem, úgy gondoltam.
- Tánc után - válaszolt.

- Tehát olyan késő délután. - Rábólintott, és elgondolkoztam. Késő délután valami kicsit elegáns, de lazát kéne magára kapnia, ami mégis jól néz ki. Jane régebben rengeteg ruhát vásárolt. Szeretett is. Jó cuccai vannak. A végére feltúrtuk az egész szobát, jó nagy kupit csaptunk, de kiválasztottunk egy fekete hosszú szárú csőnadrágot, hozzá egy fehér hosszú ujjút, felé pedig egy rózsaszín párduc mintás kendőt. Ha esetleg szükség lenne rá, akkor egy világos barna oldaltáskát. De csak a rend kedvéért. Az összhatás tuti jól állt, de persze táncra nem ebben ment. Elrontotta volna a pillanatot. Mikor végeztünk még pizsamába mentünk vissza. Meglepődve pillantottunk végig az egész szobán, mert már a összes fiú lent volt. Ennyire sokáig lettünk volna fent? Hopsz. Mindegy. Megérte. Remélem, hogy Taguchi értékelte. Köszöntem egy sima "Jó reggelt"- el. Jane meg maradt az "Ohayo minna"- nal. Nem csodálkozom. Rózsaszín felhők hatása. Értettem én.
Körbepillantottam egy terepszemlére. Ueda a pultnál ült és Nakamaruval beszélgetett. Kame kokival kapcsoltak TV-t, de nem bírtam nem észre venni, hogy Kame a tekintetével lyukat égettet a hátamba. Megfordultam, és mint minden tipikus ösztönnel rendelkező ember, elfordult, vissza a TV felé. Ezen elmosolyodtam. A szememmel még Junnot kerestem mert Őt is láttam lent, de akkor már nem találtam. Aztán hallottam, hogy valami nevetgélős beszélgetés zajlott mellettem. Taguchi szinte már a kezei közé zárta a barátnőmet! De hogy, és mikor? Csak fél másodpercre néztem félre, azelőtt pedig még ott ölt a fiúk közelében, most meg a szoba másik végében flörtölt Jane-el. Na mindegy. Kame a hibás!
Mivel jól elvolt mindenki ezért felkaptam a már majdnem teljesen kihűlt kakaómat, és odaültem Kame és Koki társaságába. Koki biccentett, Kame mosolygott. De még milyen édesen. Jaj. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de valami együttesről beszéltek. Jane tuti ismerte volna, de én nem. Aztán rátértek az egyik tagnak a filmjeire, sorozataira, meg amije lehet egy színésznek. Végül általánosan beszélgettek a filmekről. Milyen film, mikor jön ki, melyiküket érdekli, ki fog elmenni a premierjére meg ilyesmik. Szóval csak úgy általánosba. Végül rátértek egymás filmjeire. Mennyit tudnak a fiúk beszélgetni a filmekről. Borzalmas. Gondoltam ezt élik át a fiúk is mikor a lányok beszélgetnek a ruhákról, vagy ilyesmikről. Megértettem őket. Viszont én sose voltam ilyen. Ezzel azt mondom, hogy sose értettem meg, hogy egy ruháról mit lehet beszélni? "- Nekem is olyan van! - Ne máár! Komolyaaaaan?" vagy "- Nézd milyen cuki! - Úristeeeeen! Hol vetted?". Ennyi. De ha egy kis sikongatás is járna hozzá, akkor már katasztrófa lenne. Mert csak egy ruha. Remélem, hogy ezt kijelentettem nem akartak elrabolni, hogy megkérdezzék azt, hogy, hogy mondhattam, hogy csak egy ruha?! Fedezékbe!
Szóval amíg a fiúk elbeszélgettek ilyesmikről én addig a már kihűlt kis löttyömet iszogattam. Menthetetlenül is béna voltam és kellett próbálnom rászánni magam arra, hogy kicsit fejlesszem az ismereteimet a korai és japán zenékkel/filmekkel kapcsolatban Janeee!
11, fél 12 fele összedobtak valami reggeli - ebédnek valót. Tükörtojás és jó meleg tea. Reggeli inkább. De finom volt. Délre elhúztuk az időt szóval utána elkezdtünk készülődni a táncórára. Barátnőmmel összemosolyogva lépkedtünk fel a szobánkba, amíg a fiúk összepakoltak a konyhába. Először Jane ruháit raktuk rendbe véglegesen. Elraktuk az összeállításunkat, majd nekem is kerestünk valami tánc után felvehető ruhát. A nyertes egy fekete sztreccs nadrág és egy kék ing, aminek az alja fehér, ujjai pedig könyökig felhajtva. Tapsot neki, főleg azért mert ez meg volt fél óra alatt. Pf.
A másik fél óra is gyorsan el telt. Felkaptuk a táncos ruhát, a táskákat. Én egy sima féloldalas fehér Nike-os táskát vittem. Szokásos. Lefutottunk egy óra előtt 10 (!!) perccel, és büszkék lehettünk magunkra, mert hamarabb lettünk kész mint a fiúk. A tapsvihar azonban el maradt. Kár volt érte. Végül bevártuk a fiúkat és indultunk is.

Sziasztok.

Bocsánat, hogy egy ideje nem jelentkeztem, de semmi ötletem nem volt a történethez, és kedvem se. Most meg elkezdődött a suli meg minden. Sajnálom, hogy ennyire elmaradtak az új részek, de igyekszem velük!!:).

Tizenharmadik rész

A kocsiban hátra ültem Jane mellé. Útközbe láttam Kame tekintetét a visszapillantóba, ahogy néz. Elmosolyodtam, utána pedig a tökéletes mosolyát mutogatta.
- Inkább az utat figyeld, idióta - nevettem. Mert ha belénk jött volna valaki, akkor tényleg vigyoroghatott volna.

- Rendben főnök. - És az útra koncentrált egészen hazáig. Nem beszéltünk semmit, ugyan olyan csend volt, mint oda fele, de félszemmel Jane - re néztem, aki mosolyogva nézett rám. Vissza mosolyogtam, mert úgy éreztem, hogy kimondhatatlanul boldog vagyok. Mindvégig kifelé néztem a kocsiból, és a nap még mindig csak sütött. Sugarai forrón égették az emberek bőrét, és még a levegő sem mozgott. Eddig nem is nagyon néztem meg magát a várost. Hatalmas épületek, forgalmas utak, nagy tömegek. Ez Tokio. Valami miatt nem tudtam észrevenni, ezt a gyönyörű látványt, amit a város nyújt. Gyönyörű házak, hotelek, boltok, parkok. Még nappal is eszméletlen ez a város. Nyáron pedig rengetegen járják az utcákat. Bár, nem csodálom, ez a város lenyűgöző. Szívesen élnék itt. A halk városi zaj, ahogy emberek százai özönlenek órákon át a városba. Az autók, és egyéb járművek néma hangjai. Budapest ehhez képest szinte egy kis falu. De sajnos be kellett fejeznem a nézelődést, mert megérkeztünk. Kame óvatosan begurult a ház kocsi feljárójára.
Kiszálltunk a kocsiból, és a meleg idő egyből megcsapott. Bezártam magam mögött a kocsi ajtót, és felpillantottam a bajárat elé, ahol a fiúk vártak minket. Üdvözöltek, és bementünk velük egészen a konyhába, ahol egy egész terülj, terülj asztalkám volt. Rengeteg étel volt az asztalon, mintha egy hete nem ettünk volna, és ők felkészültek rá. Vacsira végére eltüntettük a háromnegyedét. Meglepődtem, mert azt hittem a fele megmarad. Mindegy. Felmentem Jane-el a szobánkba, és először elmentem zuhanyozni. Utánam pedig ő, addig meg egyedül voltam a szobánkba, és magamra kaptam a pizsimet, ami egy szürke rövid nadrág és egy fehér Family Guy-os póló lett. Kopogtak, aztán benyitott. Kame volt az.
- Máris pizsamába? - ült le velem szembe az ágyamra. Az miért baj, ha már pizsibe vagyok?
- De olyan jó, és végre tiszta vagyok - mosolyogtam.
- Nem azt mondtam, hogy legyél mocskos. - a mocskos szóról valami hülye perverzség jutott eszembe, ezért elnevettem magam. Arcához nyomtam a homlokom. Ajkával az enyémet kereste. Se perc alatt meg is találta, aztán meg rátapadt. Nem ellenkeztem. Engedtem, hogy irányítson. Nyelvével bejutása lett a számba, és a nyelvemmel akart játszadozni. Csókja olyan édes volt. Soha nem tudtam megunni. Puha ajkait, gyengéd érintését... Egy levegővételnyi megszakítási időre szétváltak ajkaink.
- Szeretlek - szaladt ki a száján. Belepirultam már csak a szó hallatán. A szívem a torkomban dobogott tovább, a pillangók meg ki akartak törni a hasamból. Egyszerűen elvarázsolt, de nem csak akkor. Szinte minden mozdulatával. Elképesztően jó pasi. Oly annyira, hogy már igazságtalan.
- Én is - mondtam. Őt lehetett volna nem szeretni? Kétlem. Aztán folytatódott a csóközön, ami ellepte az arcomat, végül a nyakamat is. Kívántam. Az ölébe ültetett lábamat a hátánál kulcsoltam össze. Törökülésben ült. Kényelmesen elfértem lábain. Tudtam, hogy már Ő se bírt magával. Keze a hátamra tévedt a másikkal az arcomat cirógatta. Puha kezei közben gyengéden simultak arcéleimhez. Közben a csókjai számat kényeztették. A hátamon lévő kezével simogatta ruhán keresztül libabőrős hátamat. Lassan keze lefele vándorolt, majd be juttatta  a póló alá. A betolakodó melltartó kapcsomat vette célba, és elkezdtem birizgálni.
- Ha kikapcsolod, utána kapcsolhatod is vissza -  szakadtam el tőle annyira, hogy eltudjam mondani, és levegőt tudjak venni.

- Az egyetlen dolog, amit kikapcsolás után egyből vissza tudok kapcsolni, az a TV - nevette. Utána én s tudtam kibírni mosolygás nélkül. De, ha igazat mondd, akkor ne kapcsolgassa a pántot.
- Akkor nincs nyúlka szép fiú néztem szemébe. Talán tovább, mint kellett volna. El mosolyodott. Olyan rossz fiúsan, akinek valami jár a fejébe. Újra rátapadt volna ajkaimra, mikor kopogás nélkül ajtónyitásra lettünk figyelmesek. Jane jött csak be jelzés nélkül. Vizes hajjal, rövid nadrág volt rajta is, és egy KAT-TUN - os feliratú póló (amin persze Kame-ek is rajta voltak). Meglátott minket, és levegőt is elfelejtett venni. elpattantam Kazu öléből (sajnos muszáj volt, és Jane elé álltam. Sóhajtva egy nagyot, de a másik személy is felállt, mögém sétált. Barátnőm még mindig nem jutott szóhoz, de szerintem akkor már vett levegőt.
- Akkor jó éjt - lépett előre egyet. Egy utolsó csókot nyomott homlokomra, megütögette Jane vállát, és elhagyta szobánk térségét. Egyre tompábban, és messzebbről hallottuk lépteit. Hirtelen Jane a nyakamba borult. Megijedtem. Nem tudtam mi ütött belé. Pár perces késése volt. Nem tudom, de nagyon rám hozta a frászt. Mondjuk mikor, mivel. Később, mikor már beszélni is tudott, az ágyamon ülve, beszélgettünk, sőt belevágtunk egymás szavába, de mindenen átrágtuk magunkat, valamin többször is. Elmondtam neki az egész Kame-s dolgot, Ő pedig a Junno-s dolgokat. Amúgy nem túl kibontakozó, de nagyon aranyos. Ez az egész amúgy akkor volt, mikor én Kame próbáján voltam, ők öten pedig elmentek szétnézni a városba, és rengeteget beszélt Taguchival. Elmeséltek egymásnak sok dolgot, és Junno talán kicsit feltűnőbben cselekedett mint kellett volna, ugyanis haza fele megakarta fogni Jane kezét. Barátnőm szinte sokkot kapott. El is tudtam képzelni, ahogy nézi Junno, és az Ő kezét, ahogy egymásba kulcsolódnak. Talán a kelleténél jobban elmosolyodtam. De hát mit lehetett tenni, egy fanatikus lány reakciójára? Na mindegy. Szóval meg is beszélték még mikor hazaértek, és arra gondoltak, hogy tölthetnének kettesben több időt, ezért másnap elfognak menni valahova. Nem árulta el a lánynak, hogy hova. Olyan aranyos. Az ilyen meglepetéseket mindig aranyosnak tartottam. Reméltem minden jól fog menni holnap. Hiányzott ez az órákon át tartó csevegés. Ez a sok beszéd eltartott egészen hajnalig, szóval nem húztuk utána, hanem gyorsan ágyba bújtunk. Hamar álom jött a szememre.

Tizenkettedik rész

- Rendben, köszönöm - bólintott Kame, a srác pedig végre elhagyta a szobát, és újra csak ketten voltunk. - Te is láttad Jane-t? - kérdezte, és majdnem nevetett.
- Igen - mosolyogtam nagyokat, de szerintem nem is Jane miatt. A két kezemmel átkaroltam a nyaka mögött és újra magához húzott. Valami + Boldog vagyok" dolgot olvastam le róla. Talán azért mert fülig ért a szája, ahogy én csak fülig voltam vörös. Pillangók verdestek a hasamba, és minden porcikám bizsergett érintésétől, de jól voltam.
- Mennem kell- mondta, már nem is akkora mosollyal.
- Tudom - de nem engedtem el. Kívántam, de nem csak a csókját. Egyre telhetetlenebb lettem.
- Tényleg mennem kell- próbált hatni rám, de meg se mozdultam. Újra megcsókolt. Nem mélyítette el, de tudtam, hogy legszívesebben maradt volna. A csókjával hatott rám. Elengedtem. Ő pedig elmosolyodott újra. - A koncerten találkozunk, szoríts.
- Kéz, és láb törést - mosolyogtam. Majd az ajtó felé vettem az irányt. Nem állított meg. Pedig mennyire szerettem volna, hogy megint visszahúzzon magához. Bezártam magam mögött az ajtót. Jane ugyan ott állt, ahol megláttuk az ajtóba. De amikor meglátott a nyakamba borult. Na, Ő az én barátnőm.
- Mi történt? - ugrált, sikítozott, pörgött, szinte mindent leművelt előttem annyira örült. De muszáj voltam lerendezni egy "majd este mindent elmondok"-al. Elindultunk, hogy beálljunk az első sorba, szerencsénkre az hamar meg volt. Pár őrnek mutogattuk a kártyánkat, és segítette bejutni az első sorba. jól ráláttunk a színpadra, és nem lökdöstek minket. Ez majdnem olyan volt, mint az álmom, csak Jane mellettem volt, és nem kellett arra várnom, hogy Kame felhívjon a színpadra, körbeénekeljen utána pedig bevigyem az öltözőjébe. Addig kellett várnom, amíg tartott a koncert. De alig pár perc alatt elsötétedett a hatalmas nézőtér, ahol minimum 400 - 500 fő lehetett. A színpad kék fénnyel telt meg. Kame már a színpadon állt, és a zene elindult. Felzendült a plastic tears száma és füst felhők jelentek meg. Kame elkezdte a táncot, úgy, ahogy a próbán csak valahogy sokkal jobb volt. Nem tudtam, hogy mit csinált magával ma a próbán, de valami eszméletlen volt a koncert. Minden lány sikítozott, amikor Kame hullámokat lejtett testével. Én maradtam a hagyományos nyálcsorgatásnál. Legszívesebben felmásztam volna a színpadra, és letámadtam volna. ahogy körülöttem még több száz lány. De bírnom kellett magammal, még ha nehéz is volt. A mosolya is iszonyúan falni való volt. Kacsingatott is. De a szexi mosoly végig a száján volt. Meg őrjített vele. Ellenállhatatlan. És ő csókolt meg. Ha erre gondoltam különlegesnek éreztem magam. De nem csak azért, mert egy világhírű idollal csókolóztam, hanem, mert  egy rohadt jó pasi is egyben, de a szíve sokkal többet rejtett.
Mikor kicsit lejjebb kúsztak a füst felhők négy srácot láttam meg, mint Kamenashi Kazuya háttér táncosai. Atsushi, Ben, Kazuki, és Daisuke. Négyükön ugyan az a ruha volt. Fehér póló, fekete felső rá, és fekete hosszú nadrág. Kamen is fehér póló, fekete pulcsi, és farmer nadrág. Táncolása közben észrevettem, hogy valami nyaklánc lógott a nyakába. Csak Ő volt kivilágítva, a többieknek jutott a kék háttérfény. Összhangba voltak, látszott rajtuk, hogy régóta lehettek Kame háttértáncosai. A szám vége fele mind az öt srác a színpad eleje felé közeledett. Kame szexin oda lépett az egyik-egyik sráchoz, egy mozdulat idejéig. A szám el halkult, a közönség sikoltozása felerősödött. Én nem sikoltoztam, csak tapsoltam. Az első sorok között cikázott a tekintete, hogy megtaláljon. Megtalált, és egy mosoly kerekedett el a szánkon. De nem siették el. Lassan hátrébb lépkedtek, a kék fény pirosra váltott, és a Search indult el. Újabb sikongás és Kame kezdett énekelni. Ez a számot sokkal jobban szerettem már csak hallgatni is. De itt... elájulhattam volna. A négy srác végig táncolt Kame pedig valamelyik lépésnél csatlakozott be. A hangja még mindig a csúcson. Nem csak engem varázsolt el, hanem a nézőtéren szinte mindenkit. A szám végén nem vártak annyit, mint legelőször. A fény valami élénkebb színeket választott magának, mert a következő szám a Someday For Somebody volt. A sikoltozás itt se maradt el, miért is maradt volna? Kame levette magáról a fekete pulcsit, és ledobta a színpad szélére, ahol az egyik alkalmazott összekaparhatta. Itt nem volt tánc, csak Kame. De Ő is csak járkált, forgott, lépkedett- De ja vu. Hátra néztem, és pár sorral hátrébb a közönség feltett kezekkel jobbra, és balra lóbálták kezeiket egészen a szám végéig. Ha eddig valaki nem teli torokból sikított, vagy nem lett piros a tenyere a sok tapstól, akkor ennek a számnak a végén biztos. Kame meghajolt, és integetve kisétált. Gale-nek igaza volt. A sorokban ülök elkezdték kiabálni, tapsolás kíséretében a "vissza!" szócskát. Fél perc múlva újra feltűnt a színpadon, egy székkel, és egy gitárral a kezében. Sőt a fehér póló helyett, egy kék hosszú ujjú volt rajta, ami a könyökéig vissza volt hajtva. Nyakába volt akasztva egy narancs - kék színű sál, és egy napszemüveg (?). Gyorsan öltözött át, az is biztos. Egy srác besétált egy mikrofon állvánnyal, amit letett Kame elé, aztán elment. Kazu leült a székre, gitár az ölébe, és nem a zene kezdett el hangosodni, hanem a hangja.
- Mielőtt elkezdeném, szeretnék mondani valamit- már valakik elkezdtek sikongatni - van itt egy lány, akit nagyon megkedveltem... - nevette el magát. - Ez a dal...neki szólna. -  A szívem ezerrel kalimpált mert tudtam, hogy nekem szólt. Valahogy ez a dal lett a kedvenc számom, és az is maradt. Örökre. Jane a szám végéig a kezemet szorongatta, mert szerinte olyan romantikus volt. Nem, csak Ő gondolgatta így. A koncert után átvágtunk az őrökön, és Kame öltözőjét vettük célba. Útközbe  Jane-el alig fértünk meg a bőrünkbe.
- Akkor ti most együtt vagytok? - kérdezte, és én pedig nem tudtam rá semmit mondani. Megcsókolt, de nem mondott, vagy kérdezett volna bármit. Lehet, hogy csak véletlen volt az a csók, és több mindent nem is akar? De a koncerten mást mondott. Még alkalma se volt megkérdezni akármit, annyira faltuk egymás száját.
- Én ... nem tudom - vallottam be. Egy csók miatt együtt lettünk volna? Fogalmam sincs, és nem is volt. - Szerinted? - kérdeztem tanácstalanul.
- Mondta már neked azt, hogy szeret? - Akkor tehát nem. Kedvelt. Több nem volt. A csók valami marasztalás akart jelenteni, csak más nem jutott eszébe, hogy ott tartson. Én meg bedőltem. Megrázom a fejem.  Aztán eszembe jutott valami, amire felpattantak a szemeim. A zene. A dalszövege. Abba elmondta. Több dolgot is. Pár másodperc múlva valami hatalmas puffanást éreztem. A szívemről egy hatalmas szikla esett le. Szeret. Csak ez érdekelt.
- Mégis mondta. Mégis szeret. Nem csak hülyített - futás lett a sétálásomból. Jane alig érthette meg a mondanivalómat, de futott utánam. Pillanatok alatt az öltözőjéhez értünk. Az ajtó előtt  megtorpantam. Nem tudtam, hogy be kellett volna-e mennem. Jane mögém érve, oldalba bökött. Azt akarta, hogy menjek be. Bizonytalanul benyitottam. Bent ült. Fáradtnak nézett ki. Leizzadt, de miért volt az, hogy akárhogy festett, mindig ellenállhatatlanul jól nézett ki. Észrevett, elmosolyodott, aztán meg felállt, és elém lépett.
- Remélem tetszett a dal. Csak neked szólt.- Hogy lehetett ennyire édes?
- Igen, nagyon - pirultam. Magához ölelt, és a fülembe suttogta:
Szeretlek Meagen - a legkisebb kétségeb is elszállt, ami volt. Teljesen elvarázsolt ez a két szó. Szinte már olvadtam.
- Szeretlek Kame - válaszoltam. Vajon Ő is annyira örült ennek a két szónak mint én? Vajon az Ő fejébe is kerge birkák voltak a gondolatok? A fülem lázasan égett a suttogásától.

Tizenegyedik rész

- Jane.

- Hm? - kapott észhez, de elég lassan. Látszott rajta, hogy teljesen más hol járt.

- Min gondolkozol ennyire? - kérdeztem és letévedt a szemem a két kezére, amibe szorongatott valamit.

- Csak ... elkalandoztam - mentegetőzött.

- Mi van a kezedbe? - nyúltam a kezéhez, hogy kibányásszam bármi áron azt, ami közte lehetett.

- De akkor csssssh...- nyitotta szét kezeit úgy, hogy rásegítenem se kellett. A kezében egy karkötőt tartott. Két J betű lógott rajta. Jobban megnézve elég egyszerű ékszer volt. Ezüst színű, de nagyon szép volt. Valami dísz is volt rajta, a két betűn kívül, de azt már nem láttam, mert összezárta kezeit, és a mellkasához szorította. Én meg próbáltam ezeket az információkat feldolgozni. biztos voltam benne, hogy Junnotól kapta. Hisz rajta kívül ki lett volna a másik J? Senki. De mikor kapta? Ennyire lefoglalt volna Kame? Semmit nem vettem észre köztük. Esetleg annyit, hogy sokat beszélgettek, és mosolyogtak egymásra. De ezt nem hittem volna hogy ők... Mondjuk életembe azt se gondoltam volna, hogy egy idol majdnem megcsókol. Elég sok minden történt alig 2 nap alatt. Milyen barátnő az, aki ennyit nem képes figyelni? Enyhén tépett a bűntudat, de szerintem meg se próbálta elmondani, vagy nem tudta hogy? Bár én se törtem magam azon, hogy, hogy mondjam el neki, de mintha végig tudott volna mindenről, de honnan? Kitől? A fiúk se tudhattak maguktól mindent. Kame se csacsoghatott nekik mindenről. Nem tudtam, és ez nagyon zavart, de nem ugorhattam neki senkinek. Neki dőltem az ablaknak, és kinézve láttam, hogy a kocsi egy helybe állt. A jelző lámpa pirosan világított. A tekintettemmel egyből Kamet kerestem. Az anyós ülést bámulta. Az üres helyet. Bánom, hogy nem ültem ott. Talán, akkor lett volna valami. Talán... megkaphatom még. Lehet nem veszett minden. Csak nem az nap - gondoltam. Újra elindult az autó és a táncteremig meg se állt. Sajnos a kocsiba kellett megvárnunk, de hamar letudta. Tényleg csak lazán vehette át a lépéseket. Ahol éppen fellépése volt, az alig pár percre volt kocsival. De hatalmas volt az egész. Egy emeletes volt, de inkább a szélessége volt nagyobb. Nagy betűkkel volt valami felírva, de nem tudtam elolvasni se, mert kanji írás volt. Kiszálltam és Jane arcán láttam valami megkönnyebbülés félét. Amikor ketten ültünk a kocsiba néma csönd fojtogatott minket, szóval mikor Kame visszatért, akkor valami megváltás félét érezhettünk, bár aznap reggel senki nem volt beszédes hangulatba, így amikor visszajött, ugyan olyan csend volt. Ilyen még sose volt, hogy mikor ketten voltunk valahol, akkor ilyen csönd lett volna. Ennyire nem akart beszélni róla? Hisz a legjobb barátnője voltam, szinte a testvére. Erre? Feleslegesen vádoltam, én is ugyanúgy elhallgattam mindent. Talán azért, mert én magam se tudtam, hogy mi is történt pontosan a két nap alatt. Eldöntöttem. Beszélni fogok vele este. Akkor biztosra tudhatom, hogy ketten leszünk. Tehát most hagytam.
Kame egy biztonsági őrhöz vezetett minket Gyorsan elmagyarázta, hogy V.I.P bejárásunk lehet, csak ne legyünk útba, és ne zavarjunk senkit. Egy megértettük bólintással kaptuk meg a kártyákat, ami igazolt minket. Mivel kint dög meleg volt, ezért az épület légkondija hatalmas megkönnyebbülés volt. Jane-el azonnal indultunk szétnézni, próbáltuk megjegyezni a folyosókat, és nem eltévedni. Hát próbáltuk, csak nem jött össze. Mindenhol ugyan olyan ajtók sorakoztak, mintha egy folyosó ismétlődne újra, újra, és újra. Amikor már Jane is azt gondolta, hogy csak körbe járkáltunk, csak nem tudtuk, hogy honnan indultunk, akkor megálltunk. Vártuk, hogy valaki jöjjön, és segíthessen nekünk. Senki nem jött. Nem akartunk már elindulni semerre, csak leültünk. Egy ideig tuti, hogy ott voltunk. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy nő kirohant az egyik szobából. Sokkal idősebb lehetett tőlünk. Valószínűleg itt dolgozott. Még mielőtt becsukódhatott volna az ajtó mögötte, megláttam bent Kamet. Megkönnyebbülve álltam fel a padlóról. Oldalba böktem Jane-t, aki majdnem elaludt (!!!). Ő, aki egy koncert előtt szinte nyugton se tudott volna maradni. Erre? Mint akinek ez a dolog már unalmas, vagy egyhangú lenne. Vagy csak keveset aludt, és nincs ideje pörögni. Junno ennyire le... sokkolta volna, hogy aludni se tudott? Emlékszem, hogy akár hajnalig fent bírt maradni, mert várta a KAT-TUN - tól a legújabb  videokloppet. Talán a  Fumetsu no Scrum volt az, de nem voltam benne biztos. Akkor még teljesen hidegen hagyott az egész.
Felkaroltam a földről a barátnőmet, és Kame ajtajához léptünk. Nyeltem egy nagyot, és bekopogtam, majd engedély megvárása helyett egyből benyitottam. Ő a tükör előtt ült, és elmerülve magát bámulta. Valamin biztos gondolkozott. Talán saját magán. Hogy mit is gondol, érez, csinál. Talán, hogy jók-e azok a dolgok. És aztán meg szólalt.
- Teljesen kipattogott az egész arcom - pármásodperces kimaradás után leesett, hogy mit is mondott. Aztán meg...
- Mi van?!? - szinte kiabáltam. Annyira, hogy Jane is megijedt. Kame szerintem észre se vette, hogy benyitottam, akkor gondoltam a kopogást se halhatta. A széken ugrott egyet ijedtségében, majdnem borult egyet. Vissza kellett volna fognom magam. De azt hittem, hogy valami komoly dolog pöröghet a fejébe koncert előtt, erre? Viszont, azt nem várhatom, hogy állandóan csak a velem kapcsolatos dolgok járjanak a fejébe, amik lehet meg válaszolnák a számomra megfejhetetlen kérdéseimet. Bárcsak megkérdezhettem volna mindent, ami eszembe jutott.
- Azt akarod, hogy szívbajt kapjak? - kérdez vissza. Kipattant a székéből, és elém lépett. Ő is felemelte a hangját. De ez még nem volt kiabálás. Nem akarta, hogy szívbajt kapjon, csak azt hittem máson jár, az esze, és nem azon, hogy mennyire volt kipattogva. Így is ellenállhatatlanul nézett ki. Azok a kis pattanásai, vagy kiütései semmit nem tudtak elrontani a tökéletes arcán. Ébredj fel Meagen!
- Én ... nem - vettem vissza a hangerőt, és kicsit meg is rémültem. Tudott Ő ijesztő is lenni.

* Kame PoW*.

Nem akartam így rá morogni, de nagyon megijesztett még így is, hogy tudtam, hogy bejöttek, hogy figyelt. Csak a kopogása, és azt ajtó nyitása zavart meg gondolkodásomban. Ez a lány mindig megtudott lepni. De így is rohadtul izgultam, viszont nem tudtam rá okot mondani. Valamiért sokkal jobban félek, hogy elrontom az egészet. Talán mert Ő is itt van. P nem olyan, mint a többi "rajongónk", hogy csettintenénk egyet, és egyből ugrik. Úgy tekint ránk, mint a hétköznapi emberekre, ami sokkal jobb. Van akivel, úgy beszélgethettem, hogy csüng minden szavamon. Nem akartam meg bántani, vagy valami ezért megöleltem. Közben észrevettem, hogy hatalmas mennyiségű levegőt fújt ki magából, és a fejét belefúrta a mellkasomba. Éreztem édes illatát. Ezek az ölelések mindig megnyugtattak, főleg, ha Őt ölelhettem meg.
- Ne haragudj, nem akartam rád morogni. Csak izgulok, és ilyenkor minden bajom is van - simogattam meg a fejét, és még éreztem puha, gyengéd kezeit a hátamon. Viszonozta ölelésemet.
- Bocsi, hogy megijesztettelek. Nem akartam - felnézett a mellkasomból, egyenesen a szemeimbe. Arra gondoltam, hogy rá sose tudnék haragudni. Ártatlan. Talán azóta is úgy gondoltam rá, mint egy ártatlan lányra, akire vigyázni kell nehogy összetörjön, mint egy féltett kincs. Azt akartam, hogy az enyém legyen, és őrizgethessem.
- Tudom - és egy puszit nyomtam a fejére. És muszáj voltam el engedni, mert féltem, hogy Jane sokkot kap, hogy ott állt, de mikor kerestem a tekintettemmel, nem találtam. - Neked nincs egy barátnőd? kérdeztem, hogy felhívjam a figyelmét a barátnője köddé válására. Körbenézett, és meglepődött, hogy Ő se vette észre eltűnését. Tett egy 360 fokos fordulatot, és már nyitotta  volna ki az ajtót, amikor megfogtam a csuklóját. Lassan, és gyengéden vissza húztam. - Kérlek, ne hagyj itt - mondtam, bár talán nevetségesen hangozhatott, de nem akartam, hogy itt hagyjon. Egyedül se akartam lenni.
- De nem tudom hol van Jane - mondta. Így még önzőnek is értetődhetett a kérésem, de kettesben akartam vele lenni, de így elég csekély esélyem lehetett rá.
- Tényleg bocsi, akkor menj, kerítsd elő. Koncert előtt még gyertek vissza, ha tudtok - mondtam ki, de ennek pont az éles ellentétét akartam. Maradjon itt, legyen velem. Jane pedig... biztos jó helyen volt. Csak bólintott egyet, és fordultam is volna az ajtó irányába. Nem tudtam mi üthetett belém. Annyira késztetett valami arra, hogy tartsam, hogy nem gondolkoztam. Teljesen kikapcsolt az agyam, a testem magától mozdult. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináltam. Újra megfogtam a lány csuklóját, de most teljesen magamhoz húztam. Próbáltam óvatosan. Szegény lány nem értette, hogy miért rángattam így, jobbra, balra. Őszintén én se. A szemébe láttam azt, hogy legszívesebben maradna, de a barátnője ki tudta hol csámborgott. De önzőségemből nem törődtem vele, hanem rávetettem magam Meagen ajkaira.

*Meagen PoW*.

A sajátomon érzem puha ajkait. Édes és telt. Mintha erre vártam volna évekig, ami alig másfél nap. Eddig fogalmam sem volt, hogy mi baja volt egész nap. Csókjától az én összes problémám elfelejtődött. Annyira vágytam erre, hogy érezhessem csókjának édes ízét, hogy tudhassam volt remény. Ahogy falta számat, sejtettem, hogy P is ugyan úgy vágyott rám. Akkor nekem is sikerült kihoznom magamból annyit, hogy kívánjon. Nem akartam, hogy véget érjen ez a csók. Éreztem, hogy Ő se akarta. Próbálta elmélyíteni. A nyelve bejutást akart nyerni a számba, amit egyhamar megkapott. Azt hittem durva lesz, de nem volt az. Gyengén játszadozott a nyelvemmel. Át akartam venni az irányítást, de valaki kopogott, és választ se várta meg, úgy ahogy én. Ajtót nyitott. A szánk szinte szétrobbantak egymás mellől, mintha az a csók, az életben nem történt volna meg. De szerencsére, csak egy rendező féle srác volt, az hogy tájékoztatni tudják Kazuyát a koncert kezdetéről.
- Elnézést a zavarásért - hajolt meg -, de nemsokára koncert kezdés - próbáltam nem a szemébe nézni, így mögé néztem, mármint a srác mögé, és láttam, hogy Jane a falnak támaszkodva integetett. Utána észrevette, hogy Kame karjai közt állok, és kezeit az arcához emelte, és azt hiszem örömébe ugrált(?).

Tizedik rész

- Várod a holnapi koncertet? - törte meg a csendet Jane.

- Aha - mosolygott.

- Ugye mi is elmehetünk? - utalt magára meg rám. Kicsit tanakodott a válaszán. De aztán beadta a derekát. Nem volt akkor nehéz dolog megkérni őt valamire.

- Meg oldható - nézett Jane-re. Utána pedig rám és édesen mosolyra húzta a száját. Legszívesebben az ölébe másztam volna és a szájára tapasztottam volna ajkaimat. De nem tehettem. Inkább a helyemen maradtam, és csak hagytam, hogy tekintetével elbűvöljön. Több percnek tűnt, amíg egymásról le nem vettük szemünket, de amúgy fogalmam sem volt meddig szemezhettünk. Senki nem szólt közbe, hogy kizökkentett volna minket a mély elmerülésünkből. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Láttam ahogy a röhögés határán van, ezért elfordultam. Koki kitalálta hogy nézzük meg az egyik nagy koncertjüket. Beleegyeztünk, és elkezdtük nézni. 2-3 órás volt. De amit először megpillantottam, hogy több ezren volt ott a koncerten.  Valami 50 ezer körül. Egy hatalmas stadionba voltak Tokyo-ba. Minden évbe felléptek ott, az volt az utolsó koncertjük. Hatalmas volt a hangulat. Több ezer ember kiabálta egyszerre a nevüket. Úgy éreztem, hogy bármit megadtam volna, hogy ott lehessek. És ahogy elnéztem, nem csak egy helyen toporzékoltak, hanem kihasználták szinte az egész stadiont. Körbe futották az egész színpadot, ami átcikázott a közönség között. Annyira le voltak izzadva, és alig fél órája tartott a koncert. Lenyomtak pár szóló számot, amíg a többiek átöltöztek. Volt egy olyan rész, ahol Kame levette a felsőjét. Ivott a palack víziből, mire a lányok ezrei sikongattak. Leült a dobok mögé és elkezdett valamit játszani. Mármint ilyen nagyon alapokat. Bevonta a sikolyt is. Így alkotott egy zenei alapnak is hallható hangot. Bár biztos senki nem lett volna, aki felhasználja. Mindegy. Akármennyire is érdekelt ez az egész koncert a szemem szinte letapadt, annyira fáradt voltam. Próbáltam ellenkezni, aligha ment. Egy óránál feladtam a harcot az álmosságom ellen. Be aludtam. Fogalmam sem volt arról, hogy ki(k), és mikor vették észre. De a szobámba keltem fel reggel. Be voltam takarva. Annyi, hogy nem pizsamába keltem fel, hanem amibe tegnap voltam. Felültem, és Kame ült az ágyam szélén.

- Jó reggelt-  mosolygott rám. Az ablakon besütő napfény gyönyörűen megvilágította arcát. A mosolya nagyon szép volt.

- Neked is - mosolyogtam, és az ujjaimmal kezdtem a takarón birizgálni valamit, amit a tekintetem is követett. Zavarba voltam. Vajon mióta ült ott? Végig figyelte ahogy aludtam? Jane ágya felé néztem, de üres volt. Miért nem keltett fel? Miért nem hallottam, hogy kiment? Vagy azt, hogy Kame bejött? Miért nem keltett fel senki?

- Bocsi, hogy ilyen tolakodó voltam, de felakartalak kelteni, csak olyan aranyosan aludtál - mosolyodott el. Erre kicsit jobban elpirultam.

- Régóta ... néztél? - nyeltem egy nagyot. De mikor megrázta a fejét kicsit meg könnyebbültem. Kényelmesebben felültem, vagy is ráültem a térdemre és lassan Kame arcához közeledtem. Nem mozdult, csak nézett. Mikor pár centire voltam csak arcától, éreztem hogy vissza fojtotta levegőjét. De nem a száját vettem célirányba, hanem az arcát. Ajkaim lassan tapadtak rá, puha arcára. Libabőrös lett. Egy puszit adtam libabőrös arcára, utána visszaültem a helyemre. Ő elmosolyodott. És tudtam, hogy a szíve csak úgy kalimpált. Kipattantam. Fogta magát és egy nagy lendülettel felállt,és mellém lépett. A lépcsőn halkan próbáltam lemászni, de Kame nem. A lépésének hangja miatt, azt se tudtam, hogy én vajon hangosan lépkedtem-e, vagy csak Ő? Mindegy. Leértünk és mindenki lent volt már, csak mi hiányoztunk. Valaki gúnyos mosollyal fordult felénk (Junno, Jane), akik szerintem összebeszéltek párszor. A többiek pedig csak egy álmos, de vidám mosollyal köszöntek. Odamentünk a többiekhez, és ahogy észre vettem mindenki pizsamába volt, és kávézgatott. Kivéve Jane-t. Ő anélkül is egy energia bomba volt. Hát még ha ivott volna.

- Ohayoooo - köszöntek. Ha jól emlékszem szerintem ez az egy szó, amit tudok japánul, ezt is csak azért mert mikor egymásnál aludtunk a barátnőmmel, akkor köszönt így reggel. Ezért tudom hogy azt jelenti, hogy jó reggelt.

- Nektek is - biccentettem.

- Oyaho - mondta Kame.

- Várod már a koncertet? - kérdezte Koki és meghúzta a pohara tartalmát,  utána a többiekkel rá meredtek Kamenashira. Látszott rajta, hogy nem tudta, vagy talán különösebben nem foglalkoztatta a dolog, hogy parázik -e, vagy sem. Kicsit valószínűtlen lett volna, hogy pont ezen a koncerten izgult volna.

- Nem. Egyáltalán nem - mosolygott biztatóan.

- Te sose izgulsz? kérdezte Jane. - Még sose láttalak izgulni.

- Ritkán. Ha valami tényleg különleges koncertre hívnak, vagy ilyesmikre. De megyek készülődni. Várjatok meg és akkor mehetünk - szaladt fel gyorsan a lépcsőn saját szobája felé. Aztán egymásra néztünk Jane-el értetlenül. Várjuk meg? Pizsamába voltunk! Nem vártuk meg, felszaladtunk a szobánkba, és gyorsan magunkra kaptunk valami laza, de jól kinéző ruha összeállítást. Feldobtuk magunkra egy enyhe sminket, rendbe tettük a hajunkat, és lesiettünk a lépcsőn. Meglepetésünkre a pultnál négy fiú állt illetve ült. Az ötödik még nem volt ott. Hirtelen eszembe jutott az, hogy annyira lassúak voltunk, Ő meg annyira sietett, hogy el is ment. De a fiúk biccentettek, hogy menjünk oda. Hát oda mentünk, és helyet kerítettünk magunknak.

Meagen ruha

- Nyugi, most elég lassú lesz, mindig kigányolja magát itthon, mikor előtte mindig próbákra megy - magyarázta Tatsuya.

- Pedig koncert előtt is kiszokták - folytatta Junno. És ezzel egy pillanatban, hogy befejezte mondatát, jelent meg mögöttünk Kame.

- Igényes vagyok - nevetett.

- Majd koncert előtt... - mondta Koki.

Jane ruha

- Na, menjünk, mert sietünk - hadarta. Bólintottunk és lepattantunk a székekről, amiken eddig ültünk, és utána indultunk. A fiúk utánunk szóltak olyanokat hogy " sok sikert, jó szórakozást, kéz, és láb törést", és egyebeket. Kame intett egyet és már ki is lépett az ajtón, mi meg utána siettünk, mert ez elég gyorsan ment le. A kocsihoz érve Jane meg előzött, ezért beült a jó helyre. De aztán meg gondolta magát, és hátra ült mellém. Kame nem törődött vele, én meg nem értettem, hogy miért, mert ölni tudott volna azért a helyért. De nem szóltam. Épp, hogy beültem, már zúgott a motor, és Kame indult is a kocsival. Út közbe csak a rádió szólt. Pár számot, amit nem ismertem, de tetszett. Valami BigBang előadótól a Fantactic Baby. Beleírtam a szám címet a telefonomba, és a barátnőmre figyeltem, aki feltűnően csendes volt. Aztán jobban szemügyre vettem, teljesen elvolt varázsolva. De nem úgy, mint eddig. Máshogy. Talán...

Kilencedik rész

Teljesen elborította arcomat a pír. Felnéztem rá, és láttam valami kis mosolyt az arcán, ami egy kicsit pirosabb volt a kelleténél. Bekanyarodtunk az egyik ruha bolt mellett és még mindig fogta a kezem. De nem szólt semmit. Mintha keresett volna egy helyett. Aztán megint végig játszottam a fejemben az akkor pár másodperce megtörtént kivonulásunkat. Ahogy megkérdezte az eladó, ahogy válaszolt rá, utána pedig csak megfogta az ÉN kezem és kijöttünk onnan. De miért nem mondta, azt hogy nem? Ennyit szerintem kitudott volna nyögni. Vagy csak... Nem tudtam hogy jó okra gondolni. Miért? Miért csinálta ezt? Sőt, nem hogy nem válaszolt, hanem a kezemet is megfogta. De miért? Összeakarta volna zavarni az eladót? Szerencsétlen alig volt így is észnél. Meg mégis minek? Pont egy eladót? Tuti azt gondolta hogy együtt vagyunk. Miért fogta meg a kezem? A srác meg a végén azt is hihette, hogy csak titkolt. Csak nem leszünk fent valami fan oldalon. Na az tényleg hiányzott volna. Nem mintha nem őrjített volna meg teljesen ezekkel az érthetetlen viselkedésével. A barátnőjének lenni? Azt gondoltam, hogy túl nagy kihívás lett volna. Meg nem hitte volna hogy szerethetne engem egy ilyen - szinte tökéletes - idol, mint Ő. Mit szerethetett volna bennem? Pont bennem! Minden második lányt megkaphatta volna. De erről mikor beszéltünk, ezt őt nem is érdekelte. Mindegy. Még mély gondolkodásba vágtam magam, és azt vettem észre, hogy megálltunk egy fülke előtt. Vagyis először annak tűnt, aztán jobban szemügyre vettem, és ez egy fotofülke volt. Kame elengedte a kezem, és elhúzta a függönyt és beinvitált.Beléptem. Kame bedobott valami érmét (?) a gépbe, belépett mellém és a kamerába figyelt. Én is ezt tettem bele mosolyogtam. Elkezdett pittyegni a gép, hogy visszaszámolt. 10 másodperc. Vakuzott egyet, és ismét pittyegni kezdett. Láttam hogy Kame felém fordította a fejét. A vaku után, mikor 3x-re számolt vissza én is ránéztem. A tekintetében láttam valamit. Pontosan nem tudtam mit. De egyszerűen elbűvölt vele. Megint elkattant a vaku, és kezdtem úgy érezni, hogy megvakulok. Azok a gyönyörű szemei. Mindig fogságba ejtett velük. Lassan közeledett arcával felém. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, ahogy csak ott álltam és vártam.  A száját láttam csak, és utána éreztem meg puha ajkait a homlokomon, és a vaku utoljára elsütötte magát. Teljesen elvörösödtem ismét, gondoltam ez már nem meglepő jelenet. Magához húzott. Átölelt, de nem úgy mint eddig, hanem szorosabban. Sokkal szorosabban. Mintha el se akart volna többet engedni. Aztán én is átkaroltam, hogy viszonozzam. De a levegőt szinte kipasszírozta belőlem. Elég kényelmetlen volt.
- Fogy a levegőm szupersztár - mondtam úgy, hogy a levegő legkisebb maradéka is elhagyta a tüdőmet. Lazított szorításán, amint észhez kapott hogy fogytán volt a levegőm.
- Ne haragudj  - nevetett. - Csak olyan jó így. - éreztem ahogy ezerrel kalimpált a szíve, úgy mint az enyém. Bárcsak így maradhatunk volna, ameddig be nem zár az egész kóceráj. De sajnos hamarabb elengedett mint gondoltam. Nevetve kilépett a fülkéből. Aztán a függönyön keresztül oda nyújtotta a fényképsort. Ami 4 képből állt. Mint egy képregény. Az első képen mind a ketten mosolygunk. A másodikon rám néz, a harmadikon viszonzom és a negyediken elpirulva figyelek magam elé, miközben megcsókolta a homlokom. Mosolyogva figyeltem a képeket és elmerengtem. Az első kép - felteszem -, azt ábrázolja, hogy csak úgy voltunk, szinte nem ismerve egymást. A második képen játszódhatott le, hogy Kazuya megkedvelt. Jóba lettünk, mert a harmadik képen viszonoztam tekintetét. Észrevettük egymást. Jobb lett a kapcsolatunk, de semmi különös. De a negyediken már más. Pontosan nem tudtam, hogy mit is akart igazán üzenni, de Ő biztos volt abba, amit csinált , és én voltam a bizonytalan. De mivel nem löktem el magamtól, ezért talán sugallt valami olyat is, hogy "menni fog.." Arra lettem figyelmes a nagy gondolkozás utána, hogy Kame az elhúzott függönynél állt. Az az pont előttem. Lenézett rám, ahogy szinte percekig nézegettem azt a 4 képet, aztán ránéztem, ahogy a fehér fogai látszottak a mosolyától. - Gyere, menjünk - biccentett a lefele vezető mozgó lépcsőre.
- Rendben - mosolyogtam rá és elindultunk. Hamar leértünk a földszintre. Végig néztem még utoljára a boltokon. De talán mégse utoljára? Kitudta Amikor kiléptünk az épületből  még mindig hét ágra sütött a nap. Elindultunk a parkoló felé.
- Remélem nem bántad meg, hogy elhúztalak - karolt át a vállamnál és magához húzott.
- Egyáltalán nem -rá mosolyogtam és megfogtam derekát és "megöleltem" vagy is valami olyasmit akartam. Úgy nézhettünk ki, mint akik együtt vannak... Csak még se. De nem lökött el, nem engedett el, csak amikor a kocsihoz értünk. Nem törődött a körülöttünk ólálkodó, féltékenykedő lányokkal. Olyan kellemes volt az, ahogy átölelt, ahogy botlás nélkül mentem mellette. Olyan biztosnak tűnt. Az ahogy rám mosolygott. Mintha egyre jobban kötődtem volna hozzá. De talán túl gyorsan történt az egész. Két napja voltam itt, és már tessék. Beleestem. Félek. De mikor kérte hogy bízzak benne, akkor sem csapott be. Visszajött. Bízhatok benne. Beültem a kocsiba és kényelembe helyeztem magam. A táskámat a hátsó ülésre löktem. Kame is elhelyezkedett, becsatolta magát, és én is. Beindította  a kocsit, a lágy motor hang megint rákezdett. Bekapcsolta a rádiót, amibe valami csaj beszélt, nem értettem, csak hablatynak találtam az egészet. Közben a sofőr lassan és biztonságosan kiparkolt és elindultunk haza. A rádióban a lány egyetlen szavát értettem meg, az sem valami japán szó volt, hanem az hogy KAT-TUN és aztán felszólalt a Connect & Go számuk. De csak egy kis részlet. A refrént játszották le, és utána megint csak hablaty ment.
- Érdekes hírek, főleg ha nem értesz belőle semmit - motyogtam.
- A KAT-TUN -t értetted, nem? - kérdezte.
- De mást nem, miről volt szó?
- Hogy nemsokára kiadjuk a videoklipet. Kb két hét múlva.
- De az kicsit kevés, nem? Hisz még csak a próbák tartanak.
- A héten vannak a próbák a jövőhéten megcsináljuk a forgatást és elvileg egy hét alatt megvágják, meg minden.
- Húzós - jegyeztem meg. Amúgy nem bánod, hogy annyian láttak minket? - vörösödtem bele a kérdésbe.
- Egyáltalán nem. Örülök, hogy jól érezted magad. Ott még sose voltam így egy lánnyal - megállt a kocsival mert egy lámpa előttünk pirosra váltott.
- Most érezzem magam megtisztelve? - mosolyogtam.
- Valami olyasmi - nézett rám. A két lábára rakta kezeit és hosszasan a szemembe nézett. Elmerültem barna íriszébe, amik nagyon csábítottak. Fejével lassan közelített az enyém felé. Megint lesokkoltam. De arra gondoltam hogy megint puszit akart adni, de szája nem a homlokomat vette célba. Láttam hogy szemeivel a számat elemezte. A szemem a nagy, puha, édesnek tűnő ajkaira tévedt. Olyan teltek és hívogatóak voltak. Vajon szabad volt ez csinálnunk? Nem törődtem akkor semmivel. Se múlt, se jövő. Csak akkor, a pillanat. Olyan közel járt az ajka, szinte éreztem ahogy levegőt vett. De mielőtt rátapadhattam volna ajkaira a mögöttünk lévőutas megelégelte a várakozást - mert közbe a lámpa zöldre váltott- és ránk dudált egyet, és rögtön arra kaptuk a fejünket elfelejtve a valódi célunkat. Kame a lámpára figyelt, ami időközbe tényleg zöldre váltott. Kínosan felnevettünk, és teljesen vörös szint vettem fel. Kame elindult a kocsival. Ránéztem és az ő arcán is megjelent a vörös szín, nem enyhén. Egész úton némaság volt,a mit csak a rádió hangja nyomott el. A következő megállásunk a ház előtt volt. Ki szálltunk, indultam volna be, de Kame utánam szólt.
- Meagen - szinte megfordultam a tengelyem körül és szembe álltam vele. - Az előbbi dolog ... én csak... - kezdte. Fogalma sem volt szerintem hogy mit mondjon.
- Nem mondom el a többieknek, ha erre gondolsz.
- Én csak el akarom mondani, hogy nagyon... - be se fejezhette mondatát mert Jane hátulról nekem rohant.
- Meageeeeen - kiabálta. Mintha több évre tűntem volna el. Olyan szorosan ölelt, hogy majd megfulladtam.
- Én is örülök neked Jane - nevettem. Elengedett és bevártuk Kamet és úgy indultunk be hárman. Végig láttam hogy engem nézett, ránéztem és valami reményt pillantottam meg szemeibe. Elmosolyodtam és ő is. Jane gúnyosan vigyorgott ránk. De nem szólt semmit. Hazaérve a fiúk köszöntek nekünk. Oda jöttek hozzánk majd együtt befészkeltük magunkat a nappaliba.
- Ilyen sokáig tartott a táncóra? - húzogatta a szemöldökét Ueda.
- Nem - nevetett Kame. - Megmutattam Meagennek a közeli plázát. - A fiúk erre összenéztek és elmosolyodtak. Azt gondolták, hogy volt valami. Hát volt valami, csak még én se tudtam hogy mi. Bármi is volt én élveztem.

Nyolcadik rész

Megragadta csuklómat és elindultunk. Elvörösödve néztem, ahogy ujjai a csuklómon vannak.

- Nyugi, jó lesz - biztatott. Aztán körülnéztem és néhány féltékeny pillantást találtam. Utána az épület elé léptünk. Elengedte a csuklómat, mellé léptem és ránéztem. Mintha valami rég látott helyre jött volna. De hát az állandó próbák mellett meg koncertezéseknél nem igazán lehetett szabad ideje eljönni. Elmosolyodtam. Szerintem a pír eltűnt az arcomról. Előre léptem és fotocellás ajtó kinyílt előttem. Magabiztosan sétáltam a pláza előterébe, ahol televolt az egész kirakatokkal. Telefonos, ékszer, óra, ruha és édesség boltokkal. Letapadtam a kirakatoknál. Meg láttam az egyik boltba egy aranyos plüss teknőst. Olyan kicsi volt hogy a két tenyerembe elfért volna. Kame végre utolért, mert amikor bejöttünk úgy magával ragadtak a kirakatok hogy vele nem törődve otthagytam. Kicsit szégyelltem magam miatta, de ez a hely eszméletlen volt. Mindent látni akartam. Felé fordulva mondani akartam, hogy mennyire tetszik ez a hely. De mikor mondtam volna csak ennyit mondott:

- Igen, tudom. Ez a hely tényleg remek - nevetett. - Én is szeretek itt lenni, és ahol most bámulod úgy a kirakatot az a kedvenc üzletem - mosolygott rám, majd visszapillantott a kirakatra, és meglátta a te velünk szemező plüsst.

- Tényleg eszméletlen - mosolyogtam rá. - Ugye még fentebb is szétnézünk?

- Csukd be a szemed - mondta. Meglepődtem, mert nem ezt a választ vártam, ezért tovább néztem rá és elképzeltem hogy vagy 6 kérdőjel jelent meg a fejem felett. - Bízz bennem - fél mosolya megint feltűnt. De bíztam benne és becsuktam a szemem. Éreztem hogy elmegy mellőlem, nem tudtam merre, de elment. Megijedtem, de bíztam benne. Már majdnem kinyitottam a szemem, de megéreztem valaki testének közelségét. A szemem még le volt csukva, mikor egy gyengéd érintést éreztem kezemen. - Csak én vagyok, adni akarok valamit. Nyújtsd ki a kezet - hallottam meg nyugtató hangját és kinyújtottam a jobb kezem. Kezével alá támasztotta az enyémet, és valami puha, szőrös (?) dolgot nyomott a kezembe. A hogy észrevettem nem volt nehéz, se túl nagy. Akkora volt hogy elfért a két kezemben. Ekkor kinyitottam a szemem mert tudtam hogy azt a teknőst nyomta a kezembe, amelyikkel úgy szemeztem eddig. Közelebbről még aranyosabb volt. Selymes, puha. Nagy szemei voltak és a páncélja is ilyesmi volt. De még a szavam is elakadt. Iszonyat édes volt tőle.

- Én ... köszönöm szépen! Nagyon aranyos - hadartam.

- Nincs mit - mosolygott és megölelt. Akkor arra gondoltam hogy bár az a pillanat örökké tartott volna. De nem, mert elengedett és mondta hogy tegyem el a plüssömet a táskába, ami nálam volt, aztán pedig irány felfelé. Így tettem. Ráálltunk a mozgó lépcsőkre, ami pár másodperc alatt a következő emeletre vitt minket.

- Milyen gyakran jársz itt? - érdeklődöm.

- Elég rég voltam itt, de még emlékszem arra, hogy hol vannak a jó helyek - lépett le a lépcsőről. 

- Akkor mutasd az utat - léptem mellé. elmosolyodott és biccentett az egyik irányba én meg indultam is. Egy újabb bolt előtt álltunk meg, ahol volt egy polc a szemüvegeknek, sőt, nem is egy. Minimum két polc volt tele nap- és rendes szemüvegekkel. Lassan sétálgattam polc mellett hogy jól megnézzem őket. Az egyiken meg is akadt a szemem. Egy RayBan szemüveg, aminek a kerete fekete színű volt, belülről fehér, és dőlt betűkkel rá volt írva hogy Japan. Megtetszett, de szerintem nem volt nálam annyi jen, ezért mentem tovább, mert féltem hogy meglát Kame és ezt is megveszi, azt meg főleg nem akartam. Majd valamikor beugrok Jane-el, ha lesz időm. Gondoltam. Kame tekintete is eltévedt a sorok közt ahogy figyeltem. - Csak nem új álcázó szemüveg kell? - szinte nevettem.
- Egy szemüveg nem tud elrejteni - nevetett. - e tényleg nem ártana egy új szemüveg - gondolkozott. És levett az utolsó polcról egy kis lencséjű olvasó szemüveget. Felvette, a a szeme, mintha kétszeresére tágult volna. Nagyot felnevettem. - Szerinted ez jó? - és ő is elnevette magát. Pedig próbálta "komolynak" tettetni a figurát. Abbahagytam a nevetést és komoly arcot vágtam. Az államat két ujjal elkezdtem 'simogatni' mintha a szakállamat birizgálva gondolkoztam volna. Pedig csak arra gondoltam, hogy ha Kame szemöveges lenne, akkor is jól nézne ki. A dolog másik része, hogy szemüvegben okosnak nézett ki. Vajon látszat? Minden esetre ilyen nagyon idétlen kiejtéssel elkezdett beszélni.
- Ma nagyón szepnek tetszik lenni ifju holgy - ment egy kört körülöttem. Felnevettem, majd vissza fogtam és válaszoltam.
- Oh, koszonom - mondtam. szintén idétlen kiejtéssel és "meghajoltam", mint egy 'ifjú hölgy". Aztán az eladó furcsa szemekkel méregetett minket, ezért Kamenashi levette a szemüveget, visszatette a helyére. Nevetve intett hogy mehetünk. Utána mentem próbáltam nem az eladó előtt nevetni, de nem igazán jött össze. Megálltunk a mellette lévő bolt előtt, és nevetve rá pillantottam.
- Ennyit a szemüvegről - nevette. Tovább sétáltunk és megálltunk egy fagyis előtt. Kazuya meghívott egy fagyira. Nem ellenkezdtem, elég jól néztek ki a fagylaltok. Két - két gombócosat kértünk, aztán leültünk egy padra, ami pár méterre volt a fagyistól.
- Hogy - hogy még nem támadtak le rajongók ezrei? - kérdeztem.
- Hát, ha akarod neki állok énekelni, és talán ide gyűlnek páran - mosolygott, és ismét kivillantotta szép fehér fogait.
- Nem úgy értettem - nevettem és utána folytattam a fagylaltom pusztítását.
- Néha - néha odajön egy - két lány aláírást vagy közös képet kérni, de semmi több.
- Élvezed a sztárságot? - érdeklődtem.
- Szeretem. Mindig megpróbálom kihozni magamról a maximumot.
- Szóval maximalista vagy.
- Mondhatni. De így a jó nem? - nevetett talán már kicsit erőltetetten. - Mint egy elszállt majom lennék - nézett rám, mintha valamit mondanom kellett volna. De végül is igaza volt. Jobb, mintha öntelt majom lenne, amit én hittem róla. Akkor tényleg nem az? Tényleg nem csak előttünk játssza meg, hogy nem az, hanem ez a valódi Kamenashi Kazuya? Hisz egy nagyképű nem vitte volna el az egyik lány ( a sok közül), egy plázába, ahol több ezren láthatják őket. Nem vett volna ennek a lánynak egy teknőst, nem hívta volna meg fagyira, nem mondana el neki olyan dolgokat, amik már talán személyesebbek. Ezt gondoltam. Reális, nem? Arra gondoltam, hogy elmondom az én kis titkomat, hogy miket gondoltam róla, róluk, az egészről, amit csinálnak, úgy éreztem így lesz a legjobb.
- Igen, így a jó - kezdtem. -  De én is elakarok mondani valamit. Ez olyan, mint egy apró kis titok. - Ő csak némán nézett és várta hogy folytassam. - Igazából mielőtt idejöttem csak Jane imádta a KAT-TUN-t - itt már eléggé vágta a "Mi van?" fejet. Alig ha értette, hogy mit akartam ezzel érteni, így folytattam. - Mielőtt megnyerte volta a pályázatot, Ő oda volt értetek, de én nem. Próbált megszerettetni titeket, de nem igazán sikerült neki. Mutatott koncert fellépéseket, videoklippet meg mindent. Volt egy koncerted, amikor csak te léptél fel valahol, és a tánc közbe, amit előadtál úgy vettem le az egészet, mintha kihasználnád az adottságaidat, vagy is vissza élsz vele, és a többiek is. Úgy riszáltad magad, a fiúk meg nagy képűnek tűntek. Pont annak az elszállt majomnak a másolata. De ezeket az előtt gondoltam, mielőtt ide jöttem. Ezért mondtam hogy mutatkozzatok be, ezért nem voltam olyan őrült rajongó, mint a barátnőm, ezért voltam annyira tehetetlen az első nap. Gondoltam jó, ha elmondom ezeket - eltartott egy ideig, amíg felfogta. Aztán csak ennyit mondott:
- És most? Mi a véleményed? Rólunk. Erről az egészről. Most is majmoknak látsz minket?
- Nem. Ezeknek a teljes ellentétét gondolom. Teljesen mások vagytok a valóéletbe. Van egy kis bűntudatom is, amiért azokat gondoltam rólatok. Megkedveltelek titeket - vallottam be.
- Akkor csak ez a lényeg, nem? - mosolyodott el újra, a szívemről hatalmas kő zúdult le. Féltem. Az hittem mérges lesz, hogy ilyeneket gondoltam róluk. Nagy szemekkel ránéztem és meg könnyebülésemet egy hatalmas mosollyal jeleztem. Aztán a kezemen éreztem valami ragadós, folyékony valamit. Oda kaptam a fejem és a fagyim az elolvadásán volt.
- A fagyiiiiiim - szenvedtem.

- Nyald le a tölcsérről, mert le fog csöpögni a földre a fagyid - nevetett. Így tettem félig, a másik felét letöröltem zsepivel. Amit nagy nehezen kotortam ki a zsebemből. Kame jól kinevetett. Utána megettük a maradék fagyit és mentünk tovább. Felmentünk a második emeletre. Újabb mozgó lépcsős várakozás, ahol nem jött fel velünk senki, pont akkor, ezért Kame elkezdett lefele sétálni. Mikor én felértem, ő még sétálgatott. Idióta. Most én nevettem ki őt. De aztán megunta és felsietett a mozgó lépcsőn. Ahhoz képest hogy nagy sztár, és tuti elmúlt 20, úgy viselkedett mint egy tizenéves. Vajon mennyi ideje van szórakozásra? Elég kevés ahogy elnéztem. Elindultunk az emeleten szétnézni. Találtunk egy zene boltot. Körbe néztem mikor beléptem. Hatalmas sorok sorakoznak fel. Rengeteg ismeretlen volt, de egy hatalmas sor ki emelkedett a többi közül. Nagy betűkkel rá volt írva a banda neve és egy kép róluk. Alatta sorakoztak az albumok, illetve már csak pár darab a többit elkapkodták. Az eladó nagy szemekkel nézett rám és Kamera.
- Ön Kamenashi Kazuya? - kérdezte az eladó. A srác bólintott. Én pedig nem sétáltam tovább, hanem megálltam mellette. A srác kipattant a pult mögül és meghajolt. - Nagyon örülök a találkozásnak - aztán Kame is meghajolt. Nem tudtam hogy nekem is meg kellett volna, mert Kazuyának örült, nem nekem, ezért nem hajoltam meg. Egyenesbe húzták magukat és Kamenashi rámosolyodott a srácra, aki szerényen vissza kullogott  a pult mellé. Én meg a pulthoz léptem.
- Hamar elkapkodták a KAT-TUN albumokat?
- Igen. Az albumok alig két napja érkeztek, és már alig van - mondta. Tovább se gondolkoztam. A sorokhoz léptem, lekaptam két albumot és a srácnak adtam érte pénzt és eltettem a CD-ket.
- Ha ruhavásárlásnál is ilyen gyors vagy esküszöm feleségül veszlek - nevetett. Ettől én is elnevettem magam. Az eladó utánunk szólt, mikor már kiléptünk volna a boltból.
- Ano... - fordultunk vissza. - Elnézést, nem akarok tolakodó lenni,de Ön a barátnője? - kérdezte. Miért hitte ez mindenki? Csak viccelt akkor? Nem lehet hogy komolyan vette, és ha akkor együtt lettünk volna, akkor csókolóztunk volna, vagy kézen fogva mentünk volna, nem? Kame csók. Milyen édes lehet. Ahogy a puha, ajkai a tiédet érintik. Na jó, elkalandoztam.
- További jó munkát - mondta, aztán megfogta a KEZEM és kimentünk a boltból.

Hetedik rész

Arra kaptuk a fejünket. Nem értettem. A fiúk elmentek, ők meg kik? Most nem Kazuya fog gyakorolni a koncertre? De igen. Akkor ők mit kerestek itt? - Gondoltam. De aztán Kame tekintete újból rám terelődött. Én tudatlanul rá meredtem, reméltem hogy tudja a választ. És tudta.

- Ők lesznek a háttértáncosaim a koncerten.

- Így már értem - bólogattam.

- Miért maradtál itt? - tudtam hogy megfogja kérdezni. Ezért gondolkoztam egy válaszon, de nem tudtam okot adni. Elég hosszasan gondolkodtam a válaszon. De csak ennyire jutottam.

- Gondoltam rossz lehet egyedül haza menni - néztem az össze fonódott lábaimat, hogy véletlenül se lássam azt, ahogy a hülye ok miatt kinevet. Főleg mert úgy érzem elpirultam. De nem nevetett. Szerintem rám mosolygott. Aztán felpattant, mert bejött az a négy srác, akik az előbb kint zajongtak az öltözőbe. Köszöntek vagy is meghajoltak egymás előtt, mint ahogy itt szokás. Felém fordultak és köszönve meghajoltak. Felálltam és én is ezt tettem. Bemutatkoztak. Atsushi, Ben, Kazuki és Daisuke. Aranyosnak tűntek. Kérdezgettek párat. Hogy van Kame? Mennyire várja a koncertet? Mit fognak előadni? És hogy én a barátnője vagyok-e?

- Igazából egy pályázat... - kezdtem. De eléggé dadogtam, hebegtem és nem tudtam mit mondani, de mind az öt fiú rám nézett.

- Nem a barátnőm - nevetett Kame. A fiúk egy olyan "tényleg?" arc kifejezéssel néztek az énekesre. Az arcán halvány pír jelent meg. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássák az elpirult mosolyomat. A fiúk pedig elnevették magukat és meglökdösték Kamet, aki visszalökte őket és mondta hogy melegítsenek be. Nem vitatkoztak, viszont egy kis zenét kértek hogy én kapcsoljak valamit. Felálltam hogy elérjem a készüléket, ami a polcon volt vagy is valami olyasmin. A laptop több hangfalra volt erősítve, amik a terem négy sarkába volt elhelyezve. Kerestem, vagy is próbáltam egy olyan számot keresni, amit ismertem. Láttam párat, ami ismerős. Tele volt az egész KAT-TUN számokkal. Másra nem szoktak táncolni? Csak saját zenére? Pedig az első táncórán másra melegítettünk be. Szóval nem adtam fel és még szét néztem 1-2 mappába. Kezdtek türelmetlenek lenni, de elég nehéz el igazodni egy japán cuccokkal teli laptopba. De találtam egy mappát. Zene fájlok voltak benne. Ismerős neveket kerestem. Meglepetésemre találtam egy ismerőst. Nem tétováztam, mert a türelmetlenek már melegíteni akartak. Felzendült a hangfalakból All Time Low - I Feel Like a Dancin'. Hátra fordulva láttam azt, hogy gyorsan elkapta a tekintetét rólam, és elkezdett bemelegíteni. Ben és Kazuki összenevettek, én meg vissza ültem a "helyemre", ittam egy kortyot a hűsítő ásvány vizemből, és figyeltem tovább a fiúkat. Tizenöt perc múlva Gale toppant be a terembe. Megérdeklődte hogy mit akar énekelni az "ifjú sztárocska". Vagy is így nevezte Kazut.

- A Plastic tears, Someday for somebody és a Search -re gondoltam - vallotta be. A srácon látszott hogy elgondolkozott valamin. Aztán megkérdezte:

- Mi lenne ha ráadásként el énekelnéd az Aishiteru kara-t? -a fiú tanakodott. - Hisz eddig mindig sikoltozva vissza tapsoltak - mondta hatalmas vigyorral koreográfusunk. - Nem lenne benne semmi extra. Mivel lassú szám, ezért lehetne az is, hogy leülsz egy székre, egy gitárt a kezedbe adunk és az első pár sort gitár kísérettel eldalolászod, aztán meg szabad vagy. Járkálhatsz, csábíthatsz satöbbi - folytatta. Amikor elmondta, hogy, hogy képzeli el a koncertet az álom jutott az eszembe. Ekkor éreztem hogy az egész arcom a vörös szint vette fel. Atsushi észre is vette.

- Jól vagy? - jött oda hozzám furcsálkodva. Kame már pont rábólintott volna Gale ötletére, mikor felém kapta fejét Ő is odasietett hozzám. Némán bólogattam, hogy jól vagyok.

- J - jól va - vagyok ... ti, menjetek táncolni,... minden oké -hebegtem el őket magamtól. Atsushi nevetve visszament a többiekhez. Elszégyelltem magam, amiért ilyen idiótaként viselkedtem a táncosai előtt, ás nem tudtam tőlem próbálni. Kame tekintete belefúrta magát az enyémbe. De ahelyett hogy mondott volna valamit, csak magához húzva megölelt. A karjai megint gyengéden át öleltek, és az illata oly kellemes volt. Szavam se lehetett. Gale összecsapta a két tenyerét, Kame elengedett és felállt. Oda sietett Gale-hez rábólintott az ötletére, ő pedig örült neki. A laptophoz sétált a tánctanér és kikapcsolta az addig is szóló zenét, ami már átváltott az ismertről az ismeretlenre. Elindult a plastic tears című szám. Gale Kame mellé lépett és mutatta. Énekesünk elég komolyan figyelte lépéseit. Majd megpróbálta elismételni, ami sikerült. A mozgása olyan gyengéd és kecses volt. Ámultam. Próbáltam zárva tartani a számat, és nem nyál csorogva bámulni. Így ment ez 3-4 órán át. Az utolsó órában már kívülről fújtam a szövegeket. A koreográfia felét is megjegyeztem, de nem untam a látványt, főleg mikor annyira melege lett Kamenak hogy meg elégelte felsőjének fűtését, és semmivel nem törődve levette magáról és tökéletes testét felfedte előttem. Itt kezdett el csorogni a nyálam. A hasa,válla, felsőkarjai, mellizmai TÖKÉLETES volt. Igyekeztem nem oda nyáladzani vagy elolvadni a látványtól, de aligha sikerült A maradék fél órát arra szánták hogy még egyszer előadták úgy, mintha élesbe ment volna. Utána meg megbeszélték hogy holnap a koncert előtt bejönnek és előadják itt. Mikor végeztek Kame elment zuhanyozni (?) én meg összeszedtem az üres flakonokat, amiket ma után hagyott. Felkaptam a cuccokat és elköszöntem a fiúktól és Gale-től, és megálltam a folyosón hogy ott megvárom. Hamar kijött egy utcai ruhába, és hajából még itt kiálltak vizes tincsei. Még így is szívdöglesztő volt, de én nem tehettem úgy, mint egy őrült rajongó, mert nem voltam az, Jane az, de ebbe a férfiba lehetetlen volt nem beleszeretni. Mint egy isten úgy nézett ki ruha nélkül, ruhával pedig fél isten. Mikor felém sétálva rám nézett akkor az összes porcikám beleremegett. Egy újabb gúnyos félmosollyal a száján megállt előttem.
- Remélem nem kellett sokáig várnod - nézett rám.
- Nem - ráztam meg a fejem és öntudatlanul egy mosoly jelent meg arcomon. Kiindultunk az épületből beültünk a kocsiba és arra gondoltam hogy a többiek jóllakottan és kitársalogva itthon ülnek és biztos jó kedvük volt, míg hallgattam a motor lágy zúgását. Lassan ki indultunk a parkolóból. A sofőrömre pillantottam, nyugodtan és jókedvűen vezetett. Megint elmosolyogtam és figyeltem azokat a tincseket, amik pár perce még vizesen tapadtak puha bőrére. Láttam ahogy felém kapta pár másodpercre tekintetét, vissza és nagyokat mosolygott. Kinéztem az autóból és vártam azt, hogy kezdjen ismerős lenni az út, de hiába. Egyre több embert láttam sétálgatni és nem értettem, mert a szálloda felé nem erre kell menni. Sőt, akkor már ott kellett volna lennünk. Nincs messze a ház a táncépülettől. Kamera néztem, aki még mindig mosolygott, ezért rákérdeztem.
- Hova megyünk? nem erre van a szálloda.
- Nem szeretném ha miattam maradnál le mindenről - felém fordította tekintetét. Megint az az édes mosoly, egy szóval tiltakozni nem tudtam volna, így beadtam a derekam és bíztam benne hogy nem visz egy gettóba.
Jól tettem hogy bíztam benne. Egy nagy épület előtt parkolt le. Üveg ablakokból állt szinte az egész épület. Több emeletes volt, mint valami pláza. Rengeteg ember volt az épületnél és az épületbe. A pálza előtt volt szökőkút, mellette padok és ételárusok. Körülöttük sok tizenéves nevetve a barátaival töltötte az időt. Kame leállította a motor zúgását és kipattant a kocsiból. Én is ezt tettem. Lezárta a járművet és fejével biccentett hogy indulás. Én egy kicsit félénken, de elindultam és mellé léptem.