Huszadik rész.

Bocsánat a sok kimaradás miatt, igyekszem újabb részeket hozni, ahogy csak tudok :).

KAT-TUN - Lips - piros felirattal a képernyő közepén. Főszín a fekete. Háttérbe fehér játéknak tűnő állványok. Mögötte a fekete semmiség. Kame egy fehéres mikrofon állvány előtt állt talpig feketében. Haja megnyírva, feketére festve, rajta fekete kalap. Rákezdett énekére. Hangja gyengéden, halkan simogatta füleimet. Szeme elvarázsolt. A középső és a mutatóujjával szórakozott. Aztán szexin megnyalta a felső ajkát, végül egy puszit nyomott a kisujjára, és rákezdett a basszus. Mintha itt már mindenki megőrült volna. Csak erre vártak. Jin kezdett rá, fehér kalap, fekete kabát szerű anyag, és fehér póló. Kamenak minden mozdulata arra késztetett, hogy elolvadjak. Hogy nézhetett ki még akkor is olyan jól? Nakamaru fekete hosszú ujjú és rajta egy fehér mellény. Haján talán Ő is ritkított kicsit. Tatsuyán fehér póló, rajta fehér felső. Haja sötétebb, de már tartja az új fazonját, ami a nyaka aljáig ér. Frufruja egyenes. Koki talpig fehérben. Hitelesség kedvéért felvett a kezeire egy fehér csuklószorítókat, és szőke hajét fejér sapka alá rejtette, csakhogy a tincsek így is ki látszódtak. Junno haja már inkább volt barna mint szőke és egyenes, így leért a válláig. De nagyon jól állt. Fekete póló, rá egy fehér kabátszerű felső. Ennél a számnál se okoztak csalódást. Rabul ejtettek. Hangjukkal és kinézetükkel. Kezdtem megérteni, hogy Jane mit szeretett bennük annyira.

- Úristen - nyögtem szinte.

- Jó, mi? - nevetett.

- Imádlak - ez volt minden, amit mondani tudtam. Szóval igen baromi jó! Tatsuya csak nevetett rajtam.

- Remélem a többit is így fogod szeretni - és amiért mozdulni se tudtam a sokktól, elindította a következőt.

KAT-TUN - Don't U Ever Stop. Kame és Junno egy lány képét nézve állnak fel egy asztaltól. A többiek innen-onnan bukkannak fel. Mindenki, a hat fiún kívül, egy üveggömböt szorongat a kezébe és néha úgy berezdülnek, mint egy hologram, de ez megtévesztő, mert nem azok. A srácok a sétáló, megbolondított emberek közt bolyonganak és törik szét a gömböket, ezzel felébresztve őket a transzból. Amint megláttam Tatsuyát szemüvegben elmosolyodtam.

- Ne nevess! Akkor még jól néztem ki benne - nevetett.

- Elhiszem - feltettem a két kezem védekezően. Jin hosszú barna hajába valami fonálszerű lehetett belefonva. Kame barna haja egy szintúgy barna, kalap lapult. Nakamaru adta önmagát és a konzervatív haját. Taguchi eléggé rövidre  vágott, világos barna haj mellett voksolt. A többiek pedig maradtak annál, ami volt. A tánc a klippek kihagyhatatlan és kedvenc részeimmé vállt. Csak úgy mint a rapp és a beatbox jelenet. Ebben a videoban előtérbe került az ugrálás, üveggolyó összetörő mozdulatok. Rájöttem, hogy Kamet, akármilyen béna göncben tüntették fel, akkor is jól állt neki. A másik kedvenc részem, amikor egy üvegez hasonló falrész mögött táncolnak. "Gitár!", "Készen állsz", "Jin: Oh, igen" - és megnyalja a tenyerét. Szexi? Nagyon. Kame mikor 5 másodpercig hozzásimult tánc közbe egy lányhoz, akkor azt gondoltam, hogy szívesen lettem volna a lány helyében... illetve...khm... nagyon jól táncol.
- A végén fan görcsöm lesz - mosolyogtam.
- Hogy mid? - kérdezte Tatsuya.
- Oh.... hát .... semmi... Eléggé fülbe mászó... "Don't uuuu ever stop.."
- Tudod mit? Szerintem menjünk aludni, és majd folytatjuk.
- Holnap ugyan itt?
- Addig még élni kell, kislány - mosolyodott el.
- Kisláááány? - tágra nyitott szemekkel bámultam, ahogy elneveti magát rajta. - Én nem vagyok kislány!
-  Aludj jól nagylány - kapcsolta ki a TV-t majd rám kacsintott egyet. Ha Ő így, akkor én is.
- Te is, kisfiú. - Aztán már indultam is fel a szobánkba, hogy végre megpróbáljak elaludni. Sikerült. Reggel arra keltem fel, hogy Jane bökdös. Kellemes. Tudtam, hogy lennének következő fázisok mint például: ha-nem-kelsz-fel-rád-is-ugrok féle, szóval felkeltem. A nap ezerrel tűzött be az ablakon, szóval épphogy kinyitottam a szemeimet, és éreztem, ahogy a sugarak megvakítanak. Szóval kerestem egy pontot, ahol nem veszítem el a látásomat, ha bámulom. Ez Jane arca volt. A hatalmas kiskutya a szemek. Ellenállhatatlanok, még nekem is.
Tíz percet harcoltam ki magamnak, amíg elkészültem, majd lesétáltunk a lépcsőn egészen a konyháig a fiúkhoz. Ők sokkal jobban hozzá voltak szokva a korán keléshez. Csak rájuk kellett nézni, olyan éberek voltak, mint valaki több csésze kávé után... például én.
- Ohayo - köszöntünk egyszerre Esztivel. Ők hol bólogatva, hol elismételve minket köszöntek vissza. Jane egyből magamra hagyva, odasétált a szerelméhez. Kame tekintete rögtön engem keresett, megtalált. Másik 3 fiú rám és Kamera pillantott felváltva, gondoltam, hogy hallották azt, amit tegnap leműveltünk, és kíváncsiak voltak, hogy mit fogunk egymás fejéhez vágni kora reggel.
Kame lassú léptekkel odasétált hozzám (az amúgy nem túl nagy térségbe), és megállt előttem. A többiek visszatartották a lélegzetüket.
- Tudod.... tegnap tényleg elképesztően undok egy alak voltam, mert képes voltam arra, hogy pár kis fruska miatt letagadjam azt az egyetlen lányt az életemben, aki azért szeret, aki vagyok és nem azért mert én vagyok Kamenashi Kazuya. Nagyon sajnálom, el sem tudom hinni, hogy tényleg képes voltam ezt művelni, szóval, most abban reménykedek, hogy esetleg megbocsájtasz nekem - fújta ki a levegőjét. Látszott rajta, hogy ideges, és tényleg nagyon sajnálja a tegnapit. Kifújtam én is a levegőmet, amit nem is tudtam, hogy bent tartottam. Aztán vettem egy mély levegőt.

- Hát.... ilyen szépen még nem igazán kértek tőlem bocsánatot, és ha igazat is mondtál, akkor igen.... Megbocsájtok - mondtam higgadtan. Vagyis próbáltam annak tettetni magam, miközben a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. A többiek mint elmosolyodtak, a három fiú még tapsoltak is... Kame elmosolyodott. Az a nagyon szexi félmosoly, amit annyira imádok, aztán közelebb lépett hozzám, át karolt a derekamon és gyengéden megcsókolt. Olyan melegség járta át a testem, hogy nagyon boldognak éreztem magam.
Egy óra múlva már a forgatási helyszínen voltunk, ahol mindenhol volt egy kamera, mindenfelé kábelek százai lógtak. A stáb tagjai köszöntek a fiúknak, majd nekünk is intettek. Hú, hát talán nem leszünk a kedvencek. Jane-nel egymásba kapaszkodva követtük a fiúkat. A fiúk fekete ruhában mentek és ültek le a székekre, és nekünk is hoztak kettőt. Mi is helyet foglaltunk, és aztán néztük, ahogy a fiúk megkapják a forgatás menetrendjét, vagy is inkább elmagyarázták nekik, hogy mit, hogy és merre.
Először egyesével álltak be a kamera elé, hogy elénekeljék a számkezdő sorait. Közelről vették. A háttér úgy nézett ki, mintha összegyűrték volna, valami fémes anyag lenne, és visszaverné a fényt. Fogalmam sincs, hogy a feltételezéseimből mennyi valós, mert nem nézhettem meg. De valami ilyesmire gondoltam. Először Ueda, Taguchi, Koki, Nakamaru ééés Kame. És persze, nem csak ott álltak a kamera előtt és énekelték a szövegüket, hanem ilyen apró táncoló mozdulatokat is használtak. Nagyon jól csinálták. Külön olyan jeleneteket is felvettek, amikor még nem volt éneklés, csak a dallam, és a srácok úgy mozogtak, ahogy az ütem kérte. Közben Junno beszélt a kamerásnak a forgatásról. Majd Yiuchi és bevonta Tatsuya-t is, és elbeszélgettek. Sajnos ezeket nem értettem, mert ennyire nem volt magas a Japán tudásom. Még legelőször áldottam az eget, hogy a fiúk tudtak angolul beszélni, de ez már magas volt. Kicsit féltékeny voltam minden Japán rajongóra, aki majd érteni fogja ezt a videót, ha nyilvánosságra is kerül. Miközben olyan jól elbeszélgettek, néha oda szóltak hozzánk, de szerintem azokat a részeket kivágták, mert ugye nem is mi vagyunk a lényeg egy KAT-TUN klip forgatáson.
Olyan édesen magyarázott Ueda az anyanyelvén, még ha nem is értettem. A sok gesztikulálás pedig rá segített, hogy elidőzzön rajta a szemem, amíg beszélt. Aztán ő következett, a mozdulatai az a tipikus Ueda-Tatsuya-vagyok féle rettentő jól kinéző kéz mozdulatok voltak. Majd Koki következett, a fekete hosszabb haja majdnem hogy beleolvadt a ruhájával a háttérbe. A végére széttúrta a haját. Végül Kamenashi következett, aki még pár mondatot lebeszélt az egyik stábtaggal és beállt a kamerák elé. Utoljára még összenevetett az előbbiekben említett férfival és ő is kecsesen levezette azt a félperces részét, mint a többiek. Kilépve a csillogásból gyorsan odajött hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra.
- Tetszik? - kérdezte vigyorogva, mert tudta, hogy oda meg vissza vagyok ezért az egészért.
- Nem is olyan rossz.... - nevettem. Ő is jól elvigyorodott a mondatomon, majd odasétált a többiekkel egy másik férfihoz, aki megint karattyolt pár sort Japánul de semmit nem értettem, majd Jane-re néztem. Aki majdnem szétcsattant a boldogságtól. Aztán.... az ajtón besétált egy nagyon, de nagyon ismerős srác.... És egyszerűen nem akartam hinni a szemeimnek...

Tizenkilencedik rész.

Kame felém fordulva meghajolt, de nem tudtam hova tenni, amíg meg nem szólalt.

- Bocsánat a mai viselkedésemért. - Cicóztam egy kicsit a gyerekes és a nem gyerekes reakciók között, aztán nyert végre a nem gyerekes. A vállától tolva újra egy magasságba velem, kiegyenesedett Kame, és a szemébe néztem.

- Bocsánat, hogy gyerekesen viselkedtem - nem terveztem meghajlást, ahhoz még túlságosan is nagy az önbecsülésem volt. 

- Megérdemeltem - kis szünetet hagyva folytatta. - Meg tudsz nekem bocsájtani?

- Holnap megbeszéljük - és felsiettem a lépcsőn mielőtt még bármi vissza tarthatott volna attól, hogy a nyakába ugorva megöleljem. Belépve a szobába egy ismerős érzés fogott el, és a meg könnyebbülés. Ahogy voltam ledobtam magam az ágyra és alig párpillanattal később lehunytam a szemem, hogy végre aludhassak, de valami zavart, annyira, hogy nem tudtam aludni. Forgolódtam egy ideig és néha Jane ágya felé néztem irigységgel, hogy Ő tudott aludni. Biztos nagyon fáradt lehetett, ha az izgalmas randija után így elaludt. Végül be ismertem, hogy reggelig nem fogok sokat aludni, így kimászva az ágyból halkan leosontam a konyhába. Nem volt lent más. Mindenki már kényelmesen tudott aludni. Csodás. Felkapcsoltam a lámpát így gyér fény árasztotta el a konyhát. Összedobtam magamnak egy kakaót, hátha kicsit elősegíti az álmosságomat. Sajnos nem így lett. Felálltam és át sétáltam a nappaliba. Egy asztalon, ami a kanapé előtt volt, egy lemez volt a tetején. Jobban megnézve egy klip DVD lemez lehetett. Vagyis az volt ráírva, hogy 2006-2013. Hatalmas kíváncsiság fogott el, így beraktam a lemezt a DVD - be, lejjebb vettem a hangerőt és vártam, amíg betöltött. 

Elindult az első videó és egy felirat jelent meg a jobb alsó sarokba. "KAT-TUN - Real Face". Felcsendült egy lassúnak hangzó dallam és egy jól ismert hang kezdett el énekelni. Kamenashi Kazuya. A következő srác, aki bekapcsolódott az éneklésbe, egy elég ismeretlen alak volt. Nem ismertem fel. Lehet azért, mert elég régi a videó. A zene pörgősebb részre rázendített és a következő másodpercben hat(!!!) fiú került képernyőre. A fiúk elég macerás, bőr, régien biztos divatos ruhában táncoltak. Teljesen máshogy néztek ki. Vagy is inkább fiatalabbnak mondhattam volna. Hosszabb vagy éppenséggel Koki esetében rövidebb hajak. Véknyak, fiatalabb arcok, törékenyebbek. Egy kendő takarta el pár centis haját. Koki szólója után megjelent megint azaz ismeretlen srác. Nem tudtam ki az. Próbáltam feleleveníteni, valami róla szóló részt, amit Jane mondhatott. Nem jutott eszembe, ezért gondoltam majd beugrik. Mély hangja volt és kinézetileg kicsit hasonlított az akkori Kamera. Látszik, hogy mennyit fejlődött. Kame lassan felhúzva kicsit pólóját megrázta egész testét. Legalább már itt is tudta, hogy hogy néz ki. Aztán Ueda lépett előre. Sötét, fekete haja volt, az arca fiatalos. Hangja émelyítő. Taguchin már akkor látszott a hiperaktivitása. Csak rá kellett nézni és a hosszú barna hajára. A refrén a kedvencem. Első klipnek tökéletesre sikerült. A hangjuk teljesen összhangba volt. A dallam jól csengően fülbemászó. De nem is részleteztem tovább, mert az 5 perces klipből egy órás jellemzést mondhattam volna. De azért kötelességemnek tartom leírni, hogy a korukhoz képest eszméletlen szexisen mozogtak. A hangjuk, a mozgásuk, ahogy kinéztek. Ó, na jó. Szóval következőknél vissza fogom magam.
"KAT-TUN - Signal". Egy újabb könnyebb és kellemes hangzású dal. Megint Kame kezdett. Ruhája a többiekkel együtt elegánsan vette fel alakját. Haja itt már feketének tűnt, úgy mint a többieknek, még Kokinak is, akinek pár centis haján is látszott feltűnő színe. A dalszövegben tisztán hallgató volt az angol rész. Kellemes. A számomra felismerhetetlen srácnak a hangja, ellenállhatatlan volt. Kinézete egy modelléhez is felérhetett. Egyszerűen helyes. Az egész klip egyszerű. Úgy értem, nem az elkészítése az, hanem inkább úgy összességében. A maga módján viszont megvolt a maga különlegessége. Mármint először monitoron mutatták a fiúkat, aztán meg egy hatalmas gépből (?) léptek ki. Fogalmam sincs, hogy minek mondhattam volna. Mintha le lettek volna fagyasztva. Utána mintha egy úton állnának és közbe egy alagútba száguldoztak. Elég nehéz körülírni. Végül egy fülkéhez hasonlított kocka alakra formázva, mindegyik fiú beállt az egyik cikke elé, felrakták a fejhallgatót, beálltak a saját kis résükbe, és közelről felvéve énekeltek. Még annyit a videóról, hogy jó sok effektet, szerkesztést szántak rá. A kedvenc részem, mikor egy kockává állt össze az a hat cikk, és gravitációt nem ismerve a levegőbe emelkedett a kocka. Egy másik kis helybe - inkább egy kis zugba - voltak, ahol meg volt a hat fal, és semmi ajtó, semmi rés, csak négyzetekkel kirakott kocka. Valahogy megoldották azt, hogy úgy tűnjön, mintha a falon, és a plafonon mászkálnának. Hol egyedül, hol egymás nyakába, hol extrám mozdulatokat végezve. Nem semmi. Erről ennyit... úgy éreztem, hogy sose mentek a részlet leírások... ez így is maradt. A következő klip : "KAT-TUN - Bokura No Machi de". Ez a szám viszont végig tartotta lassú dallamát. Táj képekkel kezdődött egy adott helyről, majd utcai ruhákban Kame kezdte az éneket, a többiek hol csatlakoztak, hol szóló részt énekeltek tovább. Itt már nem találtam meg az ismeretlen helyes srácot. Akinek időközbe derengeni kezdett a neve. Azt hiszem Jinnek hívják. Egyéb változás megint csak a fiúk haján. Junno, Kame hosszabb, barna haj. Tatsuya, Yuichi fekete haj. Kokin kalap. Remélem erről elég ennyi részlet. Még annyit, hogy szép szám volt.  Mármint sokat nem is kellett belőle értenem, ahhoz hogy tetsszen. Olyan megnyugtató volt ezt meghallgatni.
"KAT-TUN - Yorokobi No Uta". Mintha valami börtön részlegbe lennének bezárva. Komoran előre tekintve néztek immár hatan a kamerába. Kijutva a cellájukból egy kivetítő féleség előtt kezdenek énekelni. Kame kezdte. "Aishiteru". Én is téged. Majd az újonnan visszatért Jin folytatja. Táncolva, énekelve, szíveket mutatva telik a klip. Nagyon aranyos, pörgős. Sok változás nem tűnt fel a fiúkon. Ez a szám viszont kicsit hasonlít ilyen vidám szerelmes dalra. A fiúk ruhája felismerhetetlenül divattalannak számít manapság. Hangjuk, kinézetük, überhetetlen. Remélem van ilyen szó. Koki rappje, Nakamaru beatbox - a felülmúlhatatlan és elkerülhetetlen a klipekben. Imádni valók. "Aishiteru".
"KAT-TUN - You". Könnyed, egyszerű tempó. Fehér szín, ami így a "főszín", mint észrevehető. Természetesen Kame kezdni lélegzet elállító hangjával. Marad a hatos csapat. Mintha ebbe a klipbe mindenkinek fekete lett volna a haja, de lehet, hogy csak  a kamerán keresztül, sok effektes szerkesztéssel, meg amit szoktak használni, ahhoz, hogy egy klipet összefarigcsáljanak. A klipbe egy vakvezető kutyával, fekete ruhában álló férfi volt, akinek meggyógyul a látása. Vele Nakamaru találkozott talpig fehérben. A másik egy szőke kislány volt, egy elhervadt rózsával a kezében, akivel Tatsuya találkozott. A rózsa újra gyönyörű állapotba került vissza, és a kislány fejér ruhájában már nem volt szomorú, hanem nevetett. Megható. Nagyobb változást a következő videóban találtam. Csakhogy mielőtt elindítottam volna, valaki lejött a nappaliba. A Tv halvány fénye megvilágította arcát.
- Halihó - intett Ueda.
- Szia - válaszoltam. - Ne haragudj. Felkeltettelek?
- Nem, dehogy. Csak nem tudtam aludni, szóval gondoltam lejövök. Hát te?
- Szintúgy. Aztán megláttam ezt a CD - t és gondoltam megnézem, úgysincs jobb dolgom.
- Nézhetem veled?.
- Nem, menj fel a szobádba és csinálj mást.
- Szarkazmus? - mosolygott.
- Felismerhető volt? - mosolyogtam vissza rá. Aztán Tatsuya kényelmesen helyet foglalt mellettem.
- Melyik jön most? - Elindítottam a következő videót, mert fogalmam sem volt.
- KAT-TUN - Keep the faith - olvastam fel a címet hatalmas betűkkel ki volt írva a képernyőre. Ránéztem Tatsuyára és csak finomat elmosolyodott. Mint amikor rengeteg boldog emlék jut valakinek az eszébe.
A szám pörgős, ütemes és klassz volt. A fiúk lassítva futnak, gyorsítva ugrálni és táncolnak. A ruhák több rétege csak úgy csüngött róluk. Két szőke srác felkeltette érdeklődésemet. Míg el nem kezdődött az éneklés, amit kivételesen nem Kame kezdett. - A hatodik srác neve Jin? - kérdeztem a mellettem nosztalgiázó Uedától. Egy amolyan "remélem jól emlékszem" reménnyel.
- Igen - bólintott. Gyönyörű szemeit le sem vette a képernyőről. De legalább jól tudtam.
Jin haja is határozottan nőtt. Milyen meglepő. És világos barna volt. Kame haja is valami ilyesmi volt. A rakoncátlan tincseik csak úgy begöndörödtek. És jól is állt. Aztán a képernyőn a hosszú, szőkeség Kokiban nyert értelmet. Tatsuya haja dúsabb, és barna lett. Nem göndör, hanem egyenes. Nakamaru haja szinte ugyanolyan. Sötét barna, vállig érő. Olyan Yuichis. Nem csak tánc, ugrálás közbe vették fel őket, hanem felálltak egy színpadhoz hasonlítható emelvényre és az oldalából egy kamera volt ki rögzítve, ami nagy gyorsasággal járt a színpad körül. A másik mikor egy nagyobb, betonos üres részre állították a fiúkat és esőszerűként indították rájuk a vizet. Mit is mondhatnék? Tetszett. Határozottan. Viszont a ruhájukról semmit nem tudok írni, ezt látni kell. De legalább egyedi.
- Illik hozzád a rózsaszín - bókoltam.
- Kösz, de rájöttem, hogy nem az én színem - nevetett. Hát kár. - Tetszett? - most már felém fordult. Szemeiben megcsillant a Tv gyér fénye.
- Nagyon. Eredeti. Nem sok klipet láttam, ahol szaltózva áznak el - mosolyogtam.
- Igyekszünk. - Indítottam a következő klipet. - Ez nagy szám. - Érdekesen hangzott ez az Ő szájából ezért figyeltem.

Tizennyolcadik rész.

- Cserélhetnénk E-mail címet? - próbálkozott tovább a szöszi.
- Bocs, hogy közbe szólok, de éppenséggel megzavartatok minket, és... - kezdtem, hátha felfogják.
- És te ki is vagy? - tekergette a nyakát, annyira, hogy azt hittem leesik. Sajnos, nem volt ilyen szerencsém.

- Senki - zárta le Kame, és utána elkezdett másról beszélni a lányoknak, amire már nem figyeltem, mert csak ez a szó visszhangzott a fejemben :  "Senki". Miért mondta ezt? Ennyire felvállalhatatlan lettem volna? Ennyire megalázó lett volna az, hogy azt mondja "Ő a barátnőm és most hagyjatok magunkra"?. A fülem erősen sípolt és a szemeimből folyni kezdtek a könnyek. Nem bírtam magamba tartani. Sírógörcs tört rám. Ennyire jelentéktelen lett volna neki akkor a kapcsolatunk?
- Na menj a francba! - szóltam oda elcsuklott hangon Kamenak. Pár perce még azt mondta, hogy szeret. Megcsókolt. Akkor meg három lökött rajongó előtt, akik csüngnek minden szaván, letagadja az előző órákat, csak a buta hírnevéért?
Kame és a három talpnyalója felém fordultak. Kazuya hirtelen nem tudott mit kezdeni a látványommal, ahogy elkenődött sminkkel, már szinte begyulladt szemekkel ott álltam. A lányok rémülten bámultak rám, szerintem jobban aggódva az elfolyt sminkért, mint a levágott hisztimért. Nem tudták hova tenni.
- Mi bajod van? - kérdezte a barna hajú lány.
- Ti! - és hátat fordítva ott hagytam őket és gyors tempóba előre indultam. Fogalmam sem volt, hogy merre, hova, csak el akartam menni onnan, még hozzá jó messze! Alig tettem tíz lépést, mikor Kamenashi a nevemet kiáltva indult el felém. Vagyis futott. Felfogta, hogy ott akarom őket hagyni, nem is zavarva a bájcsevejt. Látni se akartam. Rettenetesen felidegesített.
- Várj már meg! - fogta meg a csuklómat és megállított. Nem mozdultam. De a hátamat látta csak. Nem bírtam a szemébe nézni. Egy senki voltam.
- Mit akarsz? - próbáltam kirántani csuklómat szorításából, de nem engedett.
- Mi van veled? - Alig fogtam fel a kérdést, ökölbe szorítottam a kezeimet. Észre se vette azt, hogy mennyire megbántott? Ilyen tapintatlan lett volna? Egy senkinek nevezett, a sipítozókkal foglalkozott helyettem és azt kérdezte, hogy "Mi van veled?". Annyira mérges lettem, hogy alig tettem egy fél fordulatot és a szabad kezemmel arcon vágtam. A tekintetemet a földön hagytam.
- Velem mi van? Éppenséggel alig pár percre tagadtál le, és neveztél senkinek három kis visítozó lány előtt. Még hogy mi bajom van? Ennyire észrevehetetlen az hogy kettesbe szerettünk volna lenni? Miért tűröd ezt úgy mint egy kis ... - hadarásomat Kame félbeszakította egy csókkal. Valami keserűséget éreztem a szájában. Akármennyire is kívántam, akármennyire is vissza csókoltam volna, akkor képtelen voltam egy minimális viszonzásra is. Ellöktem magamtól, kezemet kirántva a szorításából kerültem a tekintetét. - Vissza akarok menni - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon. Még ha nem is néztem rá, tudtam, hogy milyen elkeseredett arcot vágott. A kezeit maga mellé engedte, és csendesen bólintott.
- Sajnálom. Nagyon megbántottalak? - kérdezte, várva, hogy mit reagálok.
- Mehetnénk már? Nem akarok még egy lány csordát, ennyi elég volt mára - bunkóztam, jelezve, hogy igen, nagyon megbántott.
- Gyere - mutatott az ellenkező irányba. Megindultam. Mellé lépve sétáltunk tovább. Folytak tovább a könnyeim, amiket próbáltam visszatartani, de miután ez nem ment az arcomat törölgettem. Már majdnem kiértünk egy főúthoz, mikor Kame megtorpant. Nem zavartattam magam. Tovább mentem, de mivel nem tudtam merre, hogy, hogyan mehetnék tovább ezért én is megálltam. Hátra nézte, hogy jön-e már, de csak ott állt, és bámult. Idegesített. Bosszantott, hogy nem csinált semmit. Csak ott állt.
- Most meg mi van? - kérdeztem kicsit elcsuklott hangon. Erre megindult felém, és megállt előttem. Az egyik kezét lassan felemelte az arcomhoz. Kicsit elhúztam a fejem, de puha kezével letörölte akkor kibuggyanó könnycseppemet.
- Kérlek, ne sírj - próbálkozott. Mintha csak jó kedvemből sírtam volna.
- Ha nem lettél volna ekkora bunkó nem sírnék - érveltem.
- Sajnálom. Én nem akartalak megbántani.
- Akkor miért senkiztél le?
- Nem tudom. Féltem, hogy téged se fognak békén hagyni, ahogy minket.
- Inkább tudják meg, hogy ki vagyok, mint hogy azt higgyék, hogy nem mersz felvállalni.
- Rendben, sajnálom.
- Attól még haragszom. Vigyél haza! - nem mondott mást csak kiment a főúthoz, lestoppolt egy taxit és kinyitottam nekem az ajtót, beültem, Beült a másik oldalamra, bemondta a szálláshelyünk címet és elindultunk. Szorosan a kocsi ajtóhoz ülve, kifele bámultam csendesen. Meg se szólaltam az út során. Kame próbálkozott még pár "nézd ott van a....". Ráhagytam, mert nem igazán érdekelt. Szépnek szépek voltak, csak a nevük hidegen hagyott.
Mielőtt bekanyarodott volna az autó az utcánkba eszembe jutottak a többiek. Hogy ott vártak minket az előszobába. Milyen bíztam abban, hogy nem így lesz. Hogy Jane és Junno hamarabb visszaértek és amíg ők megtartják a beszámolójukat a tökéletes randijukról, addig feltűnést nem keltve felsurranhatok. Hát szép terv volt.
Kiszállva a kocsiból előre siettem, hogy betudja menni a házba. Csak egy hang utánam kiabált.
- Meagen! Várj meg! - fizette ki az elégedett sofőrt. Kazuya megindult felém.
- Megnyugodhatsz, innen feltalálok a szobáig - nyugtattam.
- Csak gondoltam menjünk be együtt. - Nem adta fel egy hamar.
- Hogy a többiek ketten lássanak meg? Hogy elhiggyék nincs semmi baj? Hogy nehogy véletlenül ez is rámenjen a hírnevedre? Menj inkább előre! - Megközelítőleg olyan öt éves szinten lehettem, de nem érdekelt. Sőt, az sem hogy majd szét fagytam lassan, csak nem akartam vele együtt bemenni.

- Ne butáskodj! Gyere - ragadta meg a csuklómat gyengén és befelé indultunk. A lábaim a földbe gyökereztek. Nem könnyítettem meg a dolgát. Meg sem mozdultam. Kamet visszarántottam a lendületével együtt. Rám nézett és az ajkába harapott, ahogy ennyire tehetetlen a gyerekes viselkedésemmel szembe. Ha nem haragudtam volna rá ennyire, akkor én harapdálhattam volna a száját ő helyette.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy Kazuya felkapott az ölébe. Annyira meglepődtem, hogy már bent is voltunk a lakásba, mire eljutott az agyamig a dolog.
- Mit csinálsz? Tegyél le!
- Nem hagyhattam, hogy kint fagyoskodj egyedül, amíg be jövök.
- Túl éltem volna! Most meg már bent vagyunk szóval tegyél le! - Eléggé megakadályoztam Kamenashi tervét a sétában, úgy ficánkoltam mint egy hal, amit akkor fogtak ki.
- Felfogod kelteni a többieket! Egy kicsi maradj nyugton, mindjárt leteszlek. - Hagytam magam. Bár még mindig nem értem, hogyha letett volna akkor nem kellett volna azért aggódnia, hogy felkeltem a többieket.
A következő pillanatban felkapcsolódott az előszoba lámpája és nem Kame volt. Nagyon nem.
- Miért visítoztok itt? - kérdezte kicsit fáradtan Koki.
- Mi csak... - próbálkozott Kame.
- Nem akar letenni - vallottam be olyan 'minden mindegy' alapon.
- Miért nem teszed le?
- Meert... - és lassan letett a földre, és végre saját lábakon állhattam.
- Most úgy őszintén. Ti hány évesek vagytok? - kicsit feszültnek tűnhetett, de a szeme sarkában láttam némi nevetőráncokat. Kame a tarkóját vakargatta én meg a cipőmet néztem mintha még érdekes is lenne. - Talán nyolc - tippelt Koki, mi meg elmosolyodtunk vele együtt - Jó éjt - zárta le a beszélgetést és felindult a lépcsőn a szobájához.

Kellemes Ünnepeket!

Egy pár soros bejegyzést szeretnék írni így év végére. Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták folyamatosan a történetemet. Az olvasóknak kívánnék boldog új évet! És kellemes estét. 
Talán rövidebb lett mint szerettem volna, de mást nagyon nem tudok írni. Szóval, köszönök szépen mindent, és további jó szórakozást kinek hol:).

Tizenhetedik rész.

Viszont akárhogy próbáltam elnyomni a kétségeimet, nem ment, és feltört belőlem az, amire gondolni se akartam.

- Kame - szemeit az enyémbe fúrta és csak nézett rám - Mi lesz velünk? - láttam rajta, hogy nem érti a kérdésemet, ezért jobban megfogalmaztam. - A hétvége után - célozgattam arra elég egyértelműen, hogy 4 nap múlva haza kell mennünk itt hagyni Tokiót.

- Hát - húzta el a száját. Itt már semmi jót nem sejtettem. -  haza kell mennetek, ez nem is kérdés - mondta ki az igazat, amivel tisztában voltam, de az ő szájából fájdalmasan hangzott a tény, hogy itt kell hagynom. Legszívesebben vittem volna magammal Kamet. Ekkor eszembe jutottak a szüleim, hogy biztos otthon várnak. Az eddig fel sem tűnő honvágyam előtört, és haza akartam menni. Hiányzott anya, apa, a szobám, az ismerős környék. De még volt 4 nap. Anyával beszélni akartam abban a pillanatban, de hogy mondtam volna? Egy idolba szerelmes lettem, ezért haza akarom vinni ?A válaszuk előtt háromszor minimum átgondolták volna, hogy tényleg a lányuk telefonál -e. Meg Kamet sem tolhattam el magamtól, hogy most fel kell hívnom a szüleimet, mert honvágyam lett. De tudtam, hogy amint visszaérünk felfogom hívni őket. Akkor meg ki kellett zökkennem, hogy reagálhassak Kamera, aki már megint elég szomorúan meredt rám. Rossz volt így látnom, de tudom, hogy Ő is tudja, hogy igaza van, még ha fájt is. De nem akartam erről már hallani se. De meg kellett próbálnom kiélvezni azt az estét. A témák után nehéz lett volna. De meg próbáltam menteni a menthetőt. Arca olyan szomorú volt mint egy kisgyereknek, akinek nem vettek meg valamit, amit szeretett volna. A kezemmel gyengéden meg simítottam az arcát. Szemei mintha meg csillantak volna és rám nézett. A kezét az enyémre tette. Az övé meleg, puha volt az enyémmel ellenkezőleg. Hozzászorította az arcához, mintha sose akarta volna elengedni. Erősen megölelt. A hajam ellepte az arcát. Mintha összeolvadtunk volna. Mozdulatlanul öleltük egymást. Felsőm beszívta illatát. Aztán meghallottam halk suttogását. Először nem értettem. Kellett pár másodperc, amíg az agyam értelmes szóvá formálta halk mormogását. Azt mondta, hogy Szeretlek. A gyomrom görcsbe rándult. Úgy éreztem magam, mintha megbabonáztak volna egy varázsigével. Kamenashi Kazuya megbolondított egyetlen szóval.
- Én is téged - suttogtam halkan a fülébe. Éreztem szorításán hogy megborzongott, kirázta őt a hideg. Kezei megfeszültek a derekamnál, és olyan stabilan ölelt, mintha egy szobor karjai közt lettem volna.
- Akarsz még táncolni? - kérdezte.
- Ha még nem tapostam szét eléggé a lábad, akkor igen.
- Kibírom, ilyen lelkesen még úgyse akartak letaposni a lábam - mosolygott. Már lazított szorításán, annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk, és megint úgy álltunk, ahogy először. Keze a derekamon, a másikkal az enyémet fogta. Én gyengéden a vállán pihentettem kezemet. Eddig fel sem tűnt, hogy a zene befejeződött. Mikor táncolni kezdtünk ugyanaz a lassú szám kezdett rá. Próbáltan figyelni lábunkra, hogy ne tapossák egymást.Éreztem ahogy egyszerre lépünk. Hogy túl szabályosan is, de táncolunk, és élveztem. Nem rettegtem, hogy Kazu felkiált azért, mert rátapostam a lábára.
- Túl feszes vagy, lazíts. Vezetlek - nyugtatott. Kicsit féltem, hogy túl béna vagyok ahhoz, hogy vezessenek. Úgyis elrontom - gondoltam. De rendben. Ráhagytam. Ha annyira vezetni akart, tessék. Elengedtem magam. Végtagjaim kicsit ellazultak. Kame érezte rajtam, hogy rábíztam magam. Az Ő teste mintha sokkal szilárdabb, teherképesebb lett volna.
Úgy vezetett, hogy gondolkozni se volt időm. Nem mintha szükségem lett volna rá. Mintha parancsolt volna a testemnek. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy bábú. Egy könnyen vezethető test. Mintha a szám akkor tovább tartott volna, mint először. És nem csak azért, mert először megálltunk. Szemeit nem vette le arcomról. Mosolya elragadó volt és szexi. Félmosoly. A félmosoly az szexi. Nagyon szexi.
Egyszer valami sikoltozás zökkentett ki szerelmeskedésemből. Kame is hirtelen összerezzent. A táncunk megunt nem érhetett a végéhez. Elengedte kezeimet és hátralépett. Megfordulva három fiatal lányt láttunk. Amint megláttak engem meglepődtek, de nem zavartatva magukat sikítva, visítva odajöttek hozzánk. Arra számítottam, hogy rávetik magukat, hogy széttépjék és a ruhájából egy kiszakadt darabért birkózzanak. De erre fele nem szét tépték, semmi fizikai erősebb érintkezés inkább csak sipákolva elmondták, hogy mennyire szeretik. Kame zavartan megköszönte a felé repített bókokat. A lányok előrángattak papírt, tollat, tehát kellően felkészültek és aláírásért fohászkodtak, amit megkaptak. Aztán ha még itt nem akartam verekedni a lányokkal, akkor amikor megkértek, hogy fotózzam le őket az idollal, addigra már a fejem kezdett egy másik színt felvenni. Kellemetlenül a kezembe nyomta az egyik lány a gépet és csak akkor vettem észre, hogy milyen szép. Haja gyönyörű szőke volt, hosszú és hullámosan omlott a vállára. Test alkata hasonlított egy modelléhez. Talán kicsit magas volt, de ez elenyésző részlet volt az arcára nézve. Hatalmas kék szemei csak úgy rikítottak. A másik két lány is szép volt. De közel se tűntek olyan magabiztosnak hozzá képest. Mintha az árnyékai lettek volna. Az egyik lány barna, a másik pedig vörös hajú volt. Úgy néztek Kamera, amíg beálltak mellé, mintha bármikor rávethették volna magukat. Remegett a kezem. Nem volt elég, hogy nem szégyellve magukat, megzavarták a randinkat, hanem ahhoz is volt arca a szöszinek, hogy NEKEM  kezembe adja a gépet, és nyál csorgatva a két cinkosával beálljanak a barátom mellé. Megnyomtam azt a hülye gombot, azon a hülye gépen mielőtt elsírtam volna magam. Homályos lett. Kikapcsoltam megelőzve azt, hogy jobb minőségért visítozva beálljanak még egy képre. Eléjük léptem a szöszi kezébe nyomtam a gépet, anélkül, hogy még rá is köptem volna, pedig nem kellett sok, és még mielőtt a nagy bámulásba vagy enyelgésbe elcsöppent volna a nyáluk. De miért voltam olyan naiv, hogy azt hittem, hogy egy képpel beérik?

Tizenhatodik rész

A másik 3 fiú szerintem hazamentek. Vajon ők mit csinálhattak? (Semmi rosszra gondolás) Rejtély. De csak nem unatkoztak. Hisz annyira fel voltak pörögve, jó kedvűek voltak szinte mindig. Biztos összeénekelgettek, bohóckodtak, meg amit 3 idol szabadidejében csinálhat. Sok időm nem volt végig gondolni, mert kiértünk az épületből és egy kocsi (az arra gondolom taxi lehetett, pedig nem úgy nézett ki), Kame odasétált, intett a sofőrnek, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Oda totyogtam és kényelmesen, nőiesen, nem felbukva próbáltam beszállni. Azt hiszem annyira sikerült, hogy nem estem fel. Utána az udvarias idolom beszállt mellém, bezárta az ajtót és elmondott egy helyet (nem értettem, nem ismertem, Japánul mondta, és sose ismertem a helyeket, főleg nem Tokioba), bólintott a taxis és elindultunk.

Átölelte a vállam, a fejemet rádöntöttem a vállára. Pillangók a gyomromba is tomboltak, ahogy az adrenalin szintem az egekbe szökött. Az út rövid volt. Mikor kipillantottam az ablakon, mikor leparkolt a kocsi, túl hamar lejátszódott. A látvány szép volt. Sőt gyönyörű. Egy téren voltunk. A közepén egy hatalmas, gyönyörű szökőkút. A kút körül lámpa oszlopokon égősorok (?) voltak, ami összekötötte őket. Mint ami a karácsony fákon szokott fent lenni. Itt akkor vagy 10 lámpa oszlopot kötött egybe. Gyönyörűen fénylett és a két oszlop közt elég magasan volt ahhoz, hogy a kisgyerekek nem érhették el, de átlehetett menni alatt. Nagyon szép volt. A pillanat pedig tökéletes, mert elkezdett sötétedni, és egyre kevesebben jártak arra. A kiskertes házaknak mondható, ablakos, ajtós, aranyos, hangulatos épületek is sorokba húzódtak a térvégéig. Kazuya kifizette a sofőrünket, addig én vettem a bátorságot és kiszálltam a kocsiból. Kamenashi is kilépett a "járműből" és mosolyogva hozzám lépett.
- Tetszik? - húzta mosolyra a száját. Szörnyen édes mosolyra.
- Gyönyörű hely - suttogtam. Akkora volt a csend, hogyha egy érem leesett volna a földre az is nagy zajnak számított volna. De tényleg meg se tudtam szólalni, nagyon tetszett az a hely. Nagyon örültem, hogy Kame elvitt oda. Miután kicsodálkoztam magam arra letten figyelmes, hogy valaki átölelt hátulról, és a hasamnál összekulcsolta kezeit, a fejét pedig a vállamra tette. Nem, nem vert ezerrel a szívem, nem rugdosódtak a lepkék a hasamba. Á, nem. Kame mindig ilyen reakciót váltott ki belőlem, még ha csak a közelembe is volt, ha tagadom, ha nem a lepkéket nem lehet lecsapni, vagyis ezeket még sose sikerült. Na, nem mintha olyan sokat próbáltam volna. A kezemet az arcára tettem és végig simítottam a piha arcán. Elmosolyodott, és egy puszit nyomott az arcomra. Belepirultam. Majd szembe álltam vele, hogy én is tudjak puszit adni. Egy aprót nyomtam a szájára. A nevető ráncai megjelentek a szeme sarkában. Mosolya elbűvölt. Kazu a derekamnál összekulcsolta kezeit, és erősen magához húzott.
- Már csak egy romantikus zene hiányzik - ábrándoztam.
- Bocs, nem találtam meg a vonósnégyes számát, nagy baj? - erre felnevettem.
- Egy Justin Bieberre számítottam, de megbocsájtok, csak azért mert jól nézel ki - folytattam.
- Ez bók volt?
- El ne szálljon tőle az egód. - Már mind a ketten elnevettük magunkat.
- Pedig már megvettem a repülő jegyet - biggyesztette le a száját.
- Sajnos le kell fújnod az utat és itt maradnod velem - szembesítettem a "hírrel".
- Talán majd megbékélek a helyzettel - lassan odahajoltam a szájához és megcsókoltam. A szemébe meredve vártam, hogy még mit talált ki. - Ha így folytatod azt is elfelejtem hogy van egóm - vallotta be, és megint felnevettem, és még egyszer megcsókoltam. De nem bírtam ki, így elmélyítettem a csókot. Nem tiltakozott. Szorosan magamhoz húztam, jelezve, hogy el ne engedjen. Vette a célzásomat. Illata teljesen beszívódott az én ruhámba is. Úgy éreztem, hogy azt az illatot örökre megjegyzem. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Szerettem.
Egyszer csak felcsendült egy lassú szám. Akármilyen meglepő nem ismertem a számot, de Japán volt. Ez is meglepő volt, igaz? Eggyel hátrébb lépett és letérdelt elém. A jobb kezét felém nyújtotta én pedig rákvörös fejjel követtem szemeimmel mozdulatait. Majd nagy levegőt vett és megkérdezte.

- Meagen Young, felkérhetlek egy táncra? - mosolygott. Ha akartam se tudtam volna nemet mondani.
- Igen - válaszoltam. Megfogtam a kinyújtott kezét és felállt. Magához húzva gyorsan megcsókolt. Majd a derekamra csúsztatta a kezét, a másikkal az enyémet fogta. Kihúzta magát, így tisztába lehettem a magasságával, ami majdnem félfejet ütött az enyémre. A szabad kezemet a vállára tettem. Még egy mély levegőt vettem, kifújtam és Kame indította a lépésünket.
Kiskoromból bevillantak a képek, amikor 8 éves voltam. Otthon édesapámmal táncoltam ilyen lassú számra. Rá álltam apám lábára és ő vezetett. Én csak arra figyelten, hogy a lábán maradjak. Imádtam úgy pörögni. Sajnos a lépések nem ragadtak rám. Szóval miközben félig a múltban jártam, testileg próbáltam arra figyelni hogy ne tapossam szét az idolom lábát.
- Létezik olyan dolog amiben nem vagy jó? - nevettem.
- Van - válaszolta mosolyogva. Hm. Na, erre kíváncsi lettem.
- Mibe? - néztem rá kíváncsian. A táncunk megállt. A zene ment tovább, de mi nem. Egymással szemben álltunk, megfogta a két kezem és a szemembe nézett.
- A szerelembe - vallotta be. Kicsit instabilan, de elmondta. Ha a szerelembe lehetne jegyet adni, a mai napra biztos ötöst kapna tőlem.
- Ha ez segít, akkor megsúgom, hogy eddig mindent jól csináltál. Főleg ezen a napon - mosolyogtam, és egy puszit nyomtam arcára. A kétségei mintha elszálltak volna más vállakra. Megint mosoly terült el arcán. A kezeivel átkulcsolta a derekamat, és megcsókolt.

Tizenötödik rész.

Közben megemlíteném, hogy Kazu akárhogy öltözik eszméletlenül jól áll rajta. Ezen egy idő után már meg se lepődtem. Mondjuk jó látványhoz nehéz hozzá szokni? Kamet még a szemem is szerette. Lényeg. Idol. Szürke puma melegítő felső, laza fazonú szürke melegítő nadrág, és fehér edző cipő. Nem olvadtam szét. Csak a kocsiba, mikor senki sem látta. Hamar odaértünk szerintem. Vagy csak szerintem? Lehet kicsit sokáig figyeltem Kamet. Arcán édes mosoly volt. Elcsábított. Hupsz. A fiúk amúgy egész úton elbeszélgettek. Figyeltem? Nem. Na mindegy. A lényeg, hogy Jane mosolygott. Boldog volt. Ennél több nem is érdekelt. Junno bestoppolta (szerintem már indulás előtt a fiúk közt) barátnője melletti helyet. Szörnyen aranyosak. Átkarolta a vállánál és néha-néha puszikat nyomott az arcára és homlokára. A többiek mosolyogtak rajtuk, vagy azzal cukkolták Kokiék, hogy ők is kaphatnak-e puszit? Mosolyogtam, nevettem velük, csak sajnos engem nem ölelhetett át Kame mert vezetett. Miért nem vezethetett más? Kame néha elmosolyodott a beszélgetésüket hallgatva. Nem csodálom. De ekkor Kazuya hátra nézett a vissza pillantóba, és újra találkozott a tekintetünk. Aztán levette a jobb kezét, és hátra nyújtotta az ülés mellett. Oda nyújtottam a kezemet, hogy megfogjuk egymás kezét. Nem tartott sokáig míg összekulcsoltuk ujjainkat. Puha bőre olyan megnyugtató volt. Érintése olyan nyugodt. Mindent kizártam magam körül. A gyomrom pedig liftezett, a szívem pedig kihagyott pár ütemet. Na, mindegy.

Kiszálltunk a kocsiból, sajnos el kellett engednem Kame kezét, különben kocsival együtt mehettünk volna, vagy ki se jutottunk volna a kocsiból. Mellékesen Jane is hozott olyan áldozatot, hogy elengedte Taguchi kezét, szóval nem nyafoghattam. Így a barátnőmmel egymásmellé léptünk és a fiúk után lépkedve mentünk be. Elég hangos egy társaság volt. Nem zavartatták magukat. Miért is kellett volna? Így legalább a koreográfus is hamar megtalált minket. Mivel elég fiatal, így teljesen jó fej, és nem szól a fiúknak ilyen dolgokért. Lazán kezeli az ilyen dolgokat. Mondjuk a koreográfiát eléggé meghajtja, de ezzel a laza oldalával akarja be arányolni az egészet. Meg hát egy koreográfus, aki nincs jóba az idolokkal? Reménytelen. Szerencsére ezzel nem volt gond.

A terembe lepakoltuk a cuccainkat és kihalásztuk belőle az élet menthető innivalókat. Most nem álltunk be hamarabb a helyünkre, mint ők, hanem megvártuk a fiúkat. Igazság szerint szokásosan nem siették el az egészet. Mindegy. Mi ráértünk.

- Izgulsz? - kérdeztem Janetől, pedig már előre tudhattam a választ.

- Eléggé... de olyan aranyos, és kedves, meg minden. Szeretem. Nem akarom elrontani. - ezen elmosolyodtam. Jane aranyos volt, mikor szerelmes. Biztatóan rámosolyogtam, és megöleltem. Lehet kicsi azért megtudtam nyugtatni bár ezzel nem tudtam mit csinálni. Azért még is csak egy randi.
A fiúk valamin nagyokat mosolyogva léptek be Gale-el a terembe. Mi miért maradtunk ki ezekből? Nem értettem.
- Sziasztok lányok - köszönt kedvesen Gale, visszaköszöntünk majd ki intett nekünk egy "melegítsünk" - et, kapcsolt zenét, és neki kezdtünk. Már majdnem ismertem a számokat. Ismerős volt 1-2 szám, de csak azért, mert hallottam a TV-ben őket, de a címüket már nem tudtam megmondani. Viszonylag hamar "bemelegítettünk", ami nekem abból állt, hogy próbáltam utánozni Jane-t, de ez olyan sikertelen lett, hogy már csak kapálózás lett belőle. Na, mindegy.
Gale tényleg nem kímélte az energiánkat. Keményen betanította velünk a koreográfia másik részét. Ezt még ki is bírtam, de az egymás utáni, szünet nélküli egész koreográfia eltáncolását már kevésbé. A fiúk bírták (miért nem lepődtem meg?), de ezt még Jane se bírta. A flakonra úgy támadtunk rá, mintha már napok óta szomjaznánk. Az utolsó cseppig kiittuk. Nem voltunk hozzászokva. Nagyon nem. A fiúk kibírták, hogy csak pár korttyal húzzák le a flakonokat, és még bőségesen maradt vizük, mellesleg elég jót szórakoztak azon, hogy milyen edzetlenek vagyunk. Ők annyira nem szomjaztak meg ettől, mi igen. Az ötperces szünet alatt jól kitudtuk fújni magunkat. A szünet végén mély levegőt vettem és beálltam a többiekkel együtt. Gabe most sem hazudtolta meg magát, egyből indította a zenét. Már azon gondolkoztam, hogy mennyire lesz herótom ettől a számtól a próbák végére. Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha még egyszer meg kell hallgatnom. Szerencsémre Gale megkegyelmezett rajtam/rajtunk, és mehettünk öltözni. Még szerencse, hogy hoztunk váltó ruhát, mert csak úgy folyt rólunk a víz. Mint a második Niagara.  Szóval eldöntöttem, hogy lezuhanyzok, mert így nem veszem át a ruhát. Kiindultunk a teremből, és szóltam Jane-nek, aki amúgy a koreográfussal beszélgetett, hogy felfrissítem magam. Ő bólintott, és mondta, hogy Ő is szeretne, szóval majd megy utánam csak szól még Junnonak. Én vissza léptem a a terembe a cuccomért, aztán megcéloztam az öltözőben lévő zuhanyzó fülkét. De hirtelen valaki megfogta a szabad kezem hátulról és megfordított a tengelyem körül, és szembe álltam Kazuyácal. Először fel se fogtam, hogy az ujjai már teljesen rákulcsolódtak az enyéimre. Édesem villogtatta felém tökéletes mosolyát. A gyomrom dobott közbe pár szaltót, a szívem szünet nélkül kalapélt. Belezúgtam? Talán. Na jó, teljesen.
- Ma elmegyünk valahova? - csábított.
- Ha nem bánod, előtte még lezuhanyoznék. Vagy menjek ilyen jó illatúan? - erre elmosolyodott.
- Majd nem veszek az orromon levegőt, a többit meg kitaláljuk - mosolyodtam el már én is.
- Megegyeztünk. Akkor elmegyek zuhanyozni, nehogy megfulladt mellettem.
- Sajtó téma lehetnél. Nem gondolod meg magad? - piszkált tovább.
- Egy Amerikai lány, aki izzadságával megfojtotta a híres idolt ... - "tanakodtam" - Nem élek az alkalommal köszönöm.
- Akkor megvárlak - állapodtunk meg. Egy csókot nyomott számra, amitől megfordult velem a világ. Csóka édes volt. Kívántam, de talán ezt nem a táncterembe kellett tudatnom vele. Gyengéden vissza csókoltam, és legnagyobb sajnálatomra elszakadtam puha ajkaitól, és mosolyogva léptem be vége az öltözőbe. Kame annyira lefoglalt, hogy Jane hamarabb elmehetett zuhanyozni, így én voltam az, aki várhatott. Mondjuk lehet neki sürgősebb volt. Bár ő mindig gyorsabban lezuhanyzott mint én. Pár perc múlva már átöltözve (!) jött ki. Elakadt a szavam.
- Úristeeeeeen! -  tudtam először kimondani.
- Ugye tényleg jól áll? -  forgott egyet. Hát mikor csak kiválasztottuk a ruhát, és egymás mellé tettük a ruha darabokat az meg sem közelítette azt, ahogy Jane-n állt. Gyönyörű volt benne. Sötét barna tincsei a vállára omlottak. Arcán egyszerű kis smink volt. Száj fény és egy kis szempillaspirál. Nagyon szép.
- Gyönyörű vagy - bővült a szótáram. Öleltem volna meg, de eszembe jutott, hogy én még zuhanyzás előtt voltam. Szóval csak megfogtuk egymást kezeit, és biztatóan rámosolyogtam.
- Köszönöm - mosolygott.

- Csak ügyesen - szorítottuk meg egymás kezét. Aztán elengedtem, és végre bementem zuhanyozni. Felfogtam a hajam egy kontyba, nem akarta, hogy vizes legyen. Kame így is eleget várt. Gyorsan kivetkőztem táncos ruhámból, és beálltam a zuhanyzó alá. Megnyitottam és a víz kellemes langyon volt. Testemet lehűtötte, ahogy lemosta rólam minden fáradtságomat. Gyorsan kimásztam a fülkéből, miután elzártam a vizet. Szárazta töröltem magam egy törülközővel, és magamra kaptam a reggel kiválasztott ruhát. Talán nem néztem ki olyan csodásan mint Jane, de jó is volt az úgy. Én is maradtam a szolid sminknél. Csak én a szempillaspirál helyett jobban szerettem a szemceruzát. Ahhoz képest, hogy mindig csiga lassú voltam ebben, akkor egész gyorsan kész lettem. Vagyis ezt hittem. Reménykedtem benne. Hát az nem derült ki, hogy mennyit voltam bent, de talán jobb is, hogy nem tudtam. Bár olyan sok idő csak nem telhetett el. Mikor kiértem Kazu a falnak háttal támaszkodott, a jobb térdét felhúzta, a cipőtalpával támasztotta a falat. Végig pásztáztuk egymást, és mind a ketten rájöttünk, hogy a másik átöltözött. Plusz pont ezért. Csak Ő gyorsabban. Nem csoda. Mondjuk, ha azt vettük, hogy ők 5-en voltak. Na, mindegy. Lassan odasétáltam elé és a két kezét a derekamnál összekulcsolta. A cuccomat leraktam magunk mellé és a nyakánál én is elkulcsoltam a kezeimet és egy finom, édes csókot nyomott a számra. Teljesen rátapadtam ajkaira, úgy éreztem, hogy örökké így maradnék. Bár az eléggé furcsa lett volna.  De ezt a szerelmes énem mondatta velem. Miután nagy sajnálatomra elszakadtunk egymástól . Elengedtük egymást, ellökte magát a faltól, egyik kezével felkapta a ledobott cuccomat a földről, a másik kezét pedig az enyémre kulcsolta és kifelé indultunk az épületből.