- Cserélhetnénk E-mail címet? - próbálkozott tovább a szöszi.
- Bocs, hogy közbe szólok, de éppenséggel megzavartatok minket, és... - kezdtem, hátha felfogják.
- És te ki is vagy? - tekergette a nyakát, annyira, hogy azt hittem leesik. Sajnos, nem volt ilyen szerencsém.
- Senki - zárta le Kame, és utána elkezdett másról beszélni a lányoknak, amire már nem figyeltem, mert csak ez a szó visszhangzott a fejemben : "Senki". Miért mondta ezt? Ennyire felvállalhatatlan lettem volna? Ennyire megalázó lett volna az, hogy azt mondja "Ő a barátnőm és most hagyjatok magunkra"?. A fülem erősen sípolt és a szemeimből folyni kezdtek a könnyek. Nem bírtam magamba tartani. Sírógörcs tört rám. Ennyire jelentéktelen lett volna neki akkor a kapcsolatunk?
- Na menj a francba! - szóltam oda elcsuklott hangon Kamenak. Pár perce még azt mondta, hogy szeret. Megcsókolt. Akkor meg három lökött rajongó előtt, akik csüngnek minden szaván, letagadja az előző órákat, csak a buta hírnevéért?
Kame és a három talpnyalója felém fordultak. Kazuya hirtelen nem tudott mit kezdeni a látványommal, ahogy elkenődött sminkkel, már szinte begyulladt szemekkel ott álltam. A lányok rémülten bámultak rám, szerintem jobban aggódva az elfolyt sminkért, mint a levágott hisztimért. Nem tudták hova tenni.
- Mi bajod van? - kérdezte a barna hajú lány.
- Ti! - és hátat fordítva ott hagytam őket és gyors tempóba előre indultam. Fogalmam sem volt, hogy merre, hova, csak el akartam menni onnan, még hozzá jó messze! Alig tettem tíz lépést, mikor Kamenashi a nevemet kiáltva indult el felém. Vagyis futott. Felfogta, hogy ott akarom őket hagyni, nem is zavarva a bájcsevejt. Látni se akartam. Rettenetesen felidegesített.
- Várj már meg! - fogta meg a csuklómat és megállított. Nem mozdultam. De a hátamat látta csak. Nem bírtam a szemébe nézni. Egy senki voltam.
- Mit akarsz? - próbáltam kirántani csuklómat szorításából, de nem engedett.
- Mi van veled? - Alig fogtam fel a kérdést, ökölbe szorítottam a kezeimet. Észre se vette azt, hogy mennyire megbántott? Ilyen tapintatlan lett volna? Egy senkinek nevezett, a sipítozókkal foglalkozott helyettem és azt kérdezte, hogy "Mi van veled?". Annyira mérges lettem, hogy alig tettem egy fél fordulatot és a szabad kezemmel arcon vágtam. A tekintetemet a földön hagytam.
- Velem mi van? Éppenséggel alig pár percre tagadtál le, és neveztél senkinek három kis visítozó lány előtt. Még hogy mi bajom van? Ennyire észrevehetetlen az hogy kettesbe szerettünk volna lenni? Miért tűröd ezt úgy mint egy kis ... - hadarásomat Kame félbeszakította egy csókkal. Valami keserűséget éreztem a szájában. Akármennyire is kívántam, akármennyire is vissza csókoltam volna, akkor képtelen voltam egy minimális viszonzásra is. Ellöktem magamtól, kezemet kirántva a szorításából kerültem a tekintetét. - Vissza akarok menni - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon. Még ha nem is néztem rá, tudtam, hogy milyen elkeseredett arcot vágott. A kezeit maga mellé engedte, és csendesen bólintott.
- Sajnálom. Nagyon megbántottalak? - kérdezte, várva, hogy mit reagálok.
- Mehetnénk már? Nem akarok még egy lány csordát, ennyi elég volt mára - bunkóztam, jelezve, hogy igen, nagyon megbántott.
- Gyere - mutatott az ellenkező irányba. Megindultam. Mellé lépve sétáltunk tovább. Folytak tovább a könnyeim, amiket próbáltam visszatartani, de miután ez nem ment az arcomat törölgettem. Már majdnem kiértünk egy főúthoz, mikor Kame megtorpant. Nem zavartattam magam. Tovább mentem, de mivel nem tudtam merre, hogy, hogyan mehetnék tovább ezért én is megálltam. Hátra nézte, hogy jön-e már, de csak ott állt, és bámult. Idegesített. Bosszantott, hogy nem csinált semmit. Csak ott állt.
- Most meg mi van? - kérdeztem kicsit elcsuklott hangon. Erre megindult felém, és megállt előttem. Az egyik kezét lassan felemelte az arcomhoz. Kicsit elhúztam a fejem, de puha kezével letörölte akkor kibuggyanó könnycseppemet.
- Kérlek, ne sírj - próbálkozott. Mintha csak jó kedvemből sírtam volna.
- Ha nem lettél volna ekkora bunkó nem sírnék - érveltem.
- Sajnálom. Én nem akartalak megbántani.
- Akkor miért senkiztél le?
- Nem tudom. Féltem, hogy téged se fognak békén hagyni, ahogy minket.
- Inkább tudják meg, hogy ki vagyok, mint hogy azt higgyék, hogy nem mersz felvállalni.
- Rendben, sajnálom.
- Attól még haragszom. Vigyél haza! - nem mondott mást csak kiment a főúthoz, lestoppolt egy taxit és kinyitottam nekem az ajtót, beültem, Beült a másik oldalamra, bemondta a szálláshelyünk címet és elindultunk. Szorosan a kocsi ajtóhoz ülve, kifele bámultam csendesen. Meg se szólaltam az út során. Kame próbálkozott még pár "nézd ott van a....". Ráhagytam, mert nem igazán érdekelt. Szépnek szépek voltak, csak a nevük hidegen hagyott.
Mielőtt bekanyarodott volna az autó az utcánkba eszembe jutottak a többiek. Hogy ott vártak minket az előszobába. Milyen bíztam abban, hogy nem így lesz. Hogy Jane és Junno hamarabb visszaértek és amíg ők megtartják a beszámolójukat a tökéletes randijukról, addig feltűnést nem keltve felsurranhatok. Hát szép terv volt.
Kiszállva a kocsiból előre siettem, hogy betudja menni a házba. Csak egy hang utánam kiabált.
- Meagen! Várj meg! - fizette ki az elégedett sofőrt. Kazuya megindult felém.
- Megnyugodhatsz, innen feltalálok a szobáig - nyugtattam.
- Csak gondoltam menjünk be együtt. - Nem adta fel egy hamar.
- Hogy a többiek ketten lássanak meg? Hogy elhiggyék nincs semmi baj? Hogy nehogy véletlenül ez is rámenjen a hírnevedre? Menj inkább előre! - Megközelítőleg olyan öt éves szinten lehettem, de nem érdekelt. Sőt, az sem hogy majd szét fagytam lassan, csak nem akartam vele együtt bemenni.
- Ne butáskodj! Gyere - ragadta meg a csuklómat gyengén és befelé indultunk. A lábaim a földbe gyökereztek. Nem könnyítettem meg a dolgát. Meg sem mozdultam. Kamet visszarántottam a lendületével együtt. Rám nézett és az ajkába harapott, ahogy ennyire tehetetlen a gyerekes viselkedésemmel szembe. Ha nem haragudtam volna rá ennyire, akkor én harapdálhattam volna a száját ő helyette.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy Kazuya felkapott az ölébe. Annyira meglepődtem, hogy már bent is voltunk a lakásba, mire eljutott az agyamig a dolog.
- Mit csinálsz? Tegyél le!
- Nem hagyhattam, hogy kint fagyoskodj egyedül, amíg be jövök.
- Túl éltem volna! Most meg már bent vagyunk szóval tegyél le! - Eléggé megakadályoztam Kamenashi tervét a sétában, úgy ficánkoltam mint egy hal, amit akkor fogtak ki.
- Felfogod kelteni a többieket! Egy kicsi maradj nyugton, mindjárt leteszlek. - Hagytam magam. Bár még mindig nem értem, hogyha letett volna akkor nem kellett volna azért aggódnia, hogy felkeltem a többieket.
A következő pillanatban felkapcsolódott az előszoba lámpája és nem Kame volt. Nagyon nem.
- Miért visítoztok itt? - kérdezte kicsit fáradtan Koki.
- Mi csak... - próbálkozott Kame.
- Nem akar letenni - vallottam be olyan 'minden mindegy' alapon.
- Miért nem teszed le?
- Meert... - és lassan letett a földre, és végre saját lábakon állhattam.
- Most úgy őszintén. Ti hány évesek vagytok? - kicsit feszültnek tűnhetett, de a szeme sarkában láttam némi nevetőráncokat. Kame a tarkóját vakargatta én meg a cipőmet néztem mintha még érdekes is lenne. - Talán nyolc - tippelt Koki, mi meg elmosolyodtunk vele együtt - Jó éjt - zárta le a beszélgetést és felindult a lépcsőn a szobájához.
- Bocs, hogy közbe szólok, de éppenséggel megzavartatok minket, és... - kezdtem, hátha felfogják.
- És te ki is vagy? - tekergette a nyakát, annyira, hogy azt hittem leesik. Sajnos, nem volt ilyen szerencsém.
- Na menj a francba! - szóltam oda elcsuklott hangon Kamenak. Pár perce még azt mondta, hogy szeret. Megcsókolt. Akkor meg három lökött rajongó előtt, akik csüngnek minden szaván, letagadja az előző órákat, csak a buta hírnevéért?
Kame és a három talpnyalója felém fordultak. Kazuya hirtelen nem tudott mit kezdeni a látványommal, ahogy elkenődött sminkkel, már szinte begyulladt szemekkel ott álltam. A lányok rémülten bámultak rám, szerintem jobban aggódva az elfolyt sminkért, mint a levágott hisztimért. Nem tudták hova tenni.
- Mi bajod van? - kérdezte a barna hajú lány.
- Ti! - és hátat fordítva ott hagytam őket és gyors tempóba előre indultam. Fogalmam sem volt, hogy merre, hova, csak el akartam menni onnan, még hozzá jó messze! Alig tettem tíz lépést, mikor Kamenashi a nevemet kiáltva indult el felém. Vagyis futott. Felfogta, hogy ott akarom őket hagyni, nem is zavarva a bájcsevejt. Látni se akartam. Rettenetesen felidegesített.
- Várj már meg! - fogta meg a csuklómat és megállított. Nem mozdultam. De a hátamat látta csak. Nem bírtam a szemébe nézni. Egy senki voltam.
- Mit akarsz? - próbáltam kirántani csuklómat szorításából, de nem engedett.
- Mi van veled? - Alig fogtam fel a kérdést, ökölbe szorítottam a kezeimet. Észre se vette azt, hogy mennyire megbántott? Ilyen tapintatlan lett volna? Egy senkinek nevezett, a sipítozókkal foglalkozott helyettem és azt kérdezte, hogy "Mi van veled?". Annyira mérges lettem, hogy alig tettem egy fél fordulatot és a szabad kezemmel arcon vágtam. A tekintetemet a földön hagytam.
- Velem mi van? Éppenséggel alig pár percre tagadtál le, és neveztél senkinek három kis visítozó lány előtt. Még hogy mi bajom van? Ennyire észrevehetetlen az hogy kettesbe szerettünk volna lenni? Miért tűröd ezt úgy mint egy kis ... - hadarásomat Kame félbeszakította egy csókkal. Valami keserűséget éreztem a szájában. Akármennyire is kívántam, akármennyire is vissza csókoltam volna, akkor képtelen voltam egy minimális viszonzásra is. Ellöktem magamtól, kezemet kirántva a szorításából kerültem a tekintetét. - Vissza akarok menni - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon. Még ha nem is néztem rá, tudtam, hogy milyen elkeseredett arcot vágott. A kezeit maga mellé engedte, és csendesen bólintott.
- Sajnálom. Nagyon megbántottalak? - kérdezte, várva, hogy mit reagálok.
- Mehetnénk már? Nem akarok még egy lány csordát, ennyi elég volt mára - bunkóztam, jelezve, hogy igen, nagyon megbántott.
- Gyere - mutatott az ellenkező irányba. Megindultam. Mellé lépve sétáltunk tovább. Folytak tovább a könnyeim, amiket próbáltam visszatartani, de miután ez nem ment az arcomat törölgettem. Már majdnem kiértünk egy főúthoz, mikor Kame megtorpant. Nem zavartattam magam. Tovább mentem, de mivel nem tudtam merre, hogy, hogyan mehetnék tovább ezért én is megálltam. Hátra nézte, hogy jön-e már, de csak ott állt, és bámult. Idegesített. Bosszantott, hogy nem csinált semmit. Csak ott állt.
- Most meg mi van? - kérdeztem kicsit elcsuklott hangon. Erre megindult felém, és megállt előttem. Az egyik kezét lassan felemelte az arcomhoz. Kicsit elhúztam a fejem, de puha kezével letörölte akkor kibuggyanó könnycseppemet.
- Kérlek, ne sírj - próbálkozott. Mintha csak jó kedvemből sírtam volna.
- Ha nem lettél volna ekkora bunkó nem sírnék - érveltem.
- Sajnálom. Én nem akartalak megbántani.
- Akkor miért senkiztél le?
- Nem tudom. Féltem, hogy téged se fognak békén hagyni, ahogy minket.
- Inkább tudják meg, hogy ki vagyok, mint hogy azt higgyék, hogy nem mersz felvállalni.
- Rendben, sajnálom.
- Attól még haragszom. Vigyél haza! - nem mondott mást csak kiment a főúthoz, lestoppolt egy taxit és kinyitottam nekem az ajtót, beültem, Beült a másik oldalamra, bemondta a szálláshelyünk címet és elindultunk. Szorosan a kocsi ajtóhoz ülve, kifele bámultam csendesen. Meg se szólaltam az út során. Kame próbálkozott még pár "nézd ott van a....". Ráhagytam, mert nem igazán érdekelt. Szépnek szépek voltak, csak a nevük hidegen hagyott.
Mielőtt bekanyarodott volna az autó az utcánkba eszembe jutottak a többiek. Hogy ott vártak minket az előszobába. Milyen bíztam abban, hogy nem így lesz. Hogy Jane és Junno hamarabb visszaértek és amíg ők megtartják a beszámolójukat a tökéletes randijukról, addig feltűnést nem keltve felsurranhatok. Hát szép terv volt.
Kiszállva a kocsiból előre siettem, hogy betudja menni a házba. Csak egy hang utánam kiabált.
- Meagen! Várj meg! - fizette ki az elégedett sofőrt. Kazuya megindult felém.
- Megnyugodhatsz, innen feltalálok a szobáig - nyugtattam.
- Csak gondoltam menjünk be együtt. - Nem adta fel egy hamar.
- Hogy a többiek ketten lássanak meg? Hogy elhiggyék nincs semmi baj? Hogy nehogy véletlenül ez is rámenjen a hírnevedre? Menj inkább előre! - Megközelítőleg olyan öt éves szinten lehettem, de nem érdekelt. Sőt, az sem hogy majd szét fagytam lassan, csak nem akartam vele együtt bemenni.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy Kazuya felkapott az ölébe. Annyira meglepődtem, hogy már bent is voltunk a lakásba, mire eljutott az agyamig a dolog.
- Mit csinálsz? Tegyél le!
- Nem hagyhattam, hogy kint fagyoskodj egyedül, amíg be jövök.
- Túl éltem volna! Most meg már bent vagyunk szóval tegyél le! - Eléggé megakadályoztam Kamenashi tervét a sétában, úgy ficánkoltam mint egy hal, amit akkor fogtak ki.
- Felfogod kelteni a többieket! Egy kicsi maradj nyugton, mindjárt leteszlek. - Hagytam magam. Bár még mindig nem értem, hogyha letett volna akkor nem kellett volna azért aggódnia, hogy felkeltem a többieket.
A következő pillanatban felkapcsolódott az előszoba lámpája és nem Kame volt. Nagyon nem.
- Miért visítoztok itt? - kérdezte kicsit fáradtan Koki.
- Mi csak... - próbálkozott Kame.
- Nem akar letenni - vallottam be olyan 'minden mindegy' alapon.
- Miért nem teszed le?
- Meert... - és lassan letett a földre, és végre saját lábakon állhattam.
- Most úgy őszintén. Ti hány évesek vagytok? - kicsit feszültnek tűnhetett, de a szeme sarkában láttam némi nevetőráncokat. Kame a tarkóját vakargatta én meg a cipőmet néztem mintha még érdekes is lenne. - Talán nyolc - tippelt Koki, mi meg elmosolyodtunk vele együtt - Jó éjt - zárta le a beszélgetést és felindult a lépcsőn a szobájához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése