Tizenkettedik rész

- Rendben, köszönöm - bólintott Kame, a srác pedig végre elhagyta a szobát, és újra csak ketten voltunk. - Te is láttad Jane-t? - kérdezte, és majdnem nevetett.
- Igen - mosolyogtam nagyokat, de szerintem nem is Jane miatt. A két kezemmel átkaroltam a nyaka mögött és újra magához húzott. Valami + Boldog vagyok" dolgot olvastam le róla. Talán azért mert fülig ért a szája, ahogy én csak fülig voltam vörös. Pillangók verdestek a hasamba, és minden porcikám bizsergett érintésétől, de jól voltam.
- Mennem kell- mondta, már nem is akkora mosollyal.
- Tudom - de nem engedtem el. Kívántam, de nem csak a csókját. Egyre telhetetlenebb lettem.
- Tényleg mennem kell- próbált hatni rám, de meg se mozdultam. Újra megcsókolt. Nem mélyítette el, de tudtam, hogy legszívesebben maradt volna. A csókjával hatott rám. Elengedtem. Ő pedig elmosolyodott újra. - A koncerten találkozunk, szoríts.
- Kéz, és láb törést - mosolyogtam. Majd az ajtó felé vettem az irányt. Nem állított meg. Pedig mennyire szerettem volna, hogy megint visszahúzzon magához. Bezártam magam mögött az ajtót. Jane ugyan ott állt, ahol megláttuk az ajtóba. De amikor meglátott a nyakamba borult. Na, Ő az én barátnőm.
- Mi történt? - ugrált, sikítozott, pörgött, szinte mindent leművelt előttem annyira örült. De muszáj voltam lerendezni egy "majd este mindent elmondok"-al. Elindultunk, hogy beálljunk az első sorba, szerencsénkre az hamar meg volt. Pár őrnek mutogattuk a kártyánkat, és segítette bejutni az első sorba. jól ráláttunk a színpadra, és nem lökdöstek minket. Ez majdnem olyan volt, mint az álmom, csak Jane mellettem volt, és nem kellett arra várnom, hogy Kame felhívjon a színpadra, körbeénekeljen utána pedig bevigyem az öltözőjébe. Addig kellett várnom, amíg tartott a koncert. De alig pár perc alatt elsötétedett a hatalmas nézőtér, ahol minimum 400 - 500 fő lehetett. A színpad kék fénnyel telt meg. Kame már a színpadon állt, és a zene elindult. Felzendült a plastic tears száma és füst felhők jelentek meg. Kame elkezdte a táncot, úgy, ahogy a próbán csak valahogy sokkal jobb volt. Nem tudtam, hogy mit csinált magával ma a próbán, de valami eszméletlen volt a koncert. Minden lány sikítozott, amikor Kame hullámokat lejtett testével. Én maradtam a hagyományos nyálcsorgatásnál. Legszívesebben felmásztam volna a színpadra, és letámadtam volna. ahogy körülöttem még több száz lány. De bírnom kellett magammal, még ha nehéz is volt. A mosolya is iszonyúan falni való volt. Kacsingatott is. De a szexi mosoly végig a száján volt. Meg őrjített vele. Ellenállhatatlan. És ő csókolt meg. Ha erre gondoltam különlegesnek éreztem magam. De nem csak azért, mert egy világhírű idollal csókolóztam, hanem, mert  egy rohadt jó pasi is egyben, de a szíve sokkal többet rejtett.
Mikor kicsit lejjebb kúsztak a füst felhők négy srácot láttam meg, mint Kamenashi Kazuya háttér táncosai. Atsushi, Ben, Kazuki, és Daisuke. Négyükön ugyan az a ruha volt. Fehér póló, fekete felső rá, és fekete hosszú nadrág. Kamen is fehér póló, fekete pulcsi, és farmer nadrág. Táncolása közben észrevettem, hogy valami nyaklánc lógott a nyakába. Csak Ő volt kivilágítva, a többieknek jutott a kék háttérfény. Összhangba voltak, látszott rajtuk, hogy régóta lehettek Kame háttértáncosai. A szám vége fele mind az öt srác a színpad eleje felé közeledett. Kame szexin oda lépett az egyik-egyik sráchoz, egy mozdulat idejéig. A szám el halkult, a közönség sikoltozása felerősödött. Én nem sikoltoztam, csak tapsoltam. Az első sorok között cikázott a tekintete, hogy megtaláljon. Megtalált, és egy mosoly kerekedett el a szánkon. De nem siették el. Lassan hátrébb lépkedtek, a kék fény pirosra váltott, és a Search indult el. Újabb sikongás és Kame kezdett énekelni. Ez a számot sokkal jobban szerettem már csak hallgatni is. De itt... elájulhattam volna. A négy srác végig táncolt Kame pedig valamelyik lépésnél csatlakozott be. A hangja még mindig a csúcson. Nem csak engem varázsolt el, hanem a nézőtéren szinte mindenkit. A szám végén nem vártak annyit, mint legelőször. A fény valami élénkebb színeket választott magának, mert a következő szám a Someday For Somebody volt. A sikoltozás itt se maradt el, miért is maradt volna? Kame levette magáról a fekete pulcsit, és ledobta a színpad szélére, ahol az egyik alkalmazott összekaparhatta. Itt nem volt tánc, csak Kame. De Ő is csak járkált, forgott, lépkedett- De ja vu. Hátra néztem, és pár sorral hátrébb a közönség feltett kezekkel jobbra, és balra lóbálták kezeiket egészen a szám végéig. Ha eddig valaki nem teli torokból sikított, vagy nem lett piros a tenyere a sok tapstól, akkor ennek a számnak a végén biztos. Kame meghajolt, és integetve kisétált. Gale-nek igaza volt. A sorokban ülök elkezdték kiabálni, tapsolás kíséretében a "vissza!" szócskát. Fél perc múlva újra feltűnt a színpadon, egy székkel, és egy gitárral a kezében. Sőt a fehér póló helyett, egy kék hosszú ujjú volt rajta, ami a könyökéig vissza volt hajtva. Nyakába volt akasztva egy narancs - kék színű sál, és egy napszemüveg (?). Gyorsan öltözött át, az is biztos. Egy srác besétált egy mikrofon állvánnyal, amit letett Kame elé, aztán elment. Kazu leült a székre, gitár az ölébe, és nem a zene kezdett el hangosodni, hanem a hangja.
- Mielőtt elkezdeném, szeretnék mondani valamit- már valakik elkezdtek sikongatni - van itt egy lány, akit nagyon megkedveltem... - nevette el magát. - Ez a dal...neki szólna. -  A szívem ezerrel kalimpált mert tudtam, hogy nekem szólt. Valahogy ez a dal lett a kedvenc számom, és az is maradt. Örökre. Jane a szám végéig a kezemet szorongatta, mert szerinte olyan romantikus volt. Nem, csak Ő gondolgatta így. A koncert után átvágtunk az őrökön, és Kame öltözőjét vettük célba. Útközbe  Jane-el alig fértünk meg a bőrünkbe.
- Akkor ti most együtt vagytok? - kérdezte, és én pedig nem tudtam rá semmit mondani. Megcsókolt, de nem mondott, vagy kérdezett volna bármit. Lehet, hogy csak véletlen volt az a csók, és több mindent nem is akar? De a koncerten mást mondott. Még alkalma se volt megkérdezni akármit, annyira faltuk egymás száját.
- Én ... nem tudom - vallottam be. Egy csók miatt együtt lettünk volna? Fogalmam sincs, és nem is volt. - Szerinted? - kérdeztem tanácstalanul.
- Mondta már neked azt, hogy szeret? - Akkor tehát nem. Kedvelt. Több nem volt. A csók valami marasztalás akart jelenteni, csak más nem jutott eszébe, hogy ott tartson. Én meg bedőltem. Megrázom a fejem.  Aztán eszembe jutott valami, amire felpattantak a szemeim. A zene. A dalszövege. Abba elmondta. Több dolgot is. Pár másodperc múlva valami hatalmas puffanást éreztem. A szívemről egy hatalmas szikla esett le. Szeret. Csak ez érdekelt.
- Mégis mondta. Mégis szeret. Nem csak hülyített - futás lett a sétálásomból. Jane alig érthette meg a mondanivalómat, de futott utánam. Pillanatok alatt az öltözőjéhez értünk. Az ajtó előtt  megtorpantam. Nem tudtam, hogy be kellett volna-e mennem. Jane mögém érve, oldalba bökött. Azt akarta, hogy menjek be. Bizonytalanul benyitottam. Bent ült. Fáradtnak nézett ki. Leizzadt, de miért volt az, hogy akárhogy festett, mindig ellenállhatatlanul jól nézett ki. Észrevett, elmosolyodott, aztán meg felállt, és elém lépett.
- Remélem tetszett a dal. Csak neked szólt.- Hogy lehetett ennyire édes?
- Igen, nagyon - pirultam. Magához ölelt, és a fülembe suttogta:
Szeretlek Meagen - a legkisebb kétségeb is elszállt, ami volt. Teljesen elvarázsolt ez a két szó. Szinte már olvadtam.
- Szeretlek Kame - válaszoltam. Vajon Ő is annyira örült ennek a két szónak mint én? Vajon az Ő fejébe is kerge birkák voltak a gondolatok? A fülem lázasan égett a suttogásától.

Tizenegyedik rész

- Jane.

- Hm? - kapott észhez, de elég lassan. Látszott rajta, hogy teljesen más hol járt.

- Min gondolkozol ennyire? - kérdeztem és letévedt a szemem a két kezére, amibe szorongatott valamit.

- Csak ... elkalandoztam - mentegetőzött.

- Mi van a kezedbe? - nyúltam a kezéhez, hogy kibányásszam bármi áron azt, ami közte lehetett.

- De akkor csssssh...- nyitotta szét kezeit úgy, hogy rásegítenem se kellett. A kezében egy karkötőt tartott. Két J betű lógott rajta. Jobban megnézve elég egyszerű ékszer volt. Ezüst színű, de nagyon szép volt. Valami dísz is volt rajta, a két betűn kívül, de azt már nem láttam, mert összezárta kezeit, és a mellkasához szorította. Én meg próbáltam ezeket az információkat feldolgozni. biztos voltam benne, hogy Junnotól kapta. Hisz rajta kívül ki lett volna a másik J? Senki. De mikor kapta? Ennyire lefoglalt volna Kame? Semmit nem vettem észre köztük. Esetleg annyit, hogy sokat beszélgettek, és mosolyogtak egymásra. De ezt nem hittem volna hogy ők... Mondjuk életembe azt se gondoltam volna, hogy egy idol majdnem megcsókol. Elég sok minden történt alig 2 nap alatt. Milyen barátnő az, aki ennyit nem képes figyelni? Enyhén tépett a bűntudat, de szerintem meg se próbálta elmondani, vagy nem tudta hogy? Bár én se törtem magam azon, hogy, hogy mondjam el neki, de mintha végig tudott volna mindenről, de honnan? Kitől? A fiúk se tudhattak maguktól mindent. Kame se csacsoghatott nekik mindenről. Nem tudtam, és ez nagyon zavart, de nem ugorhattam neki senkinek. Neki dőltem az ablaknak, és kinézve láttam, hogy a kocsi egy helybe állt. A jelző lámpa pirosan világított. A tekintettemmel egyből Kamet kerestem. Az anyós ülést bámulta. Az üres helyet. Bánom, hogy nem ültem ott. Talán, akkor lett volna valami. Talán... megkaphatom még. Lehet nem veszett minden. Csak nem az nap - gondoltam. Újra elindult az autó és a táncteremig meg se állt. Sajnos a kocsiba kellett megvárnunk, de hamar letudta. Tényleg csak lazán vehette át a lépéseket. Ahol éppen fellépése volt, az alig pár percre volt kocsival. De hatalmas volt az egész. Egy emeletes volt, de inkább a szélessége volt nagyobb. Nagy betűkkel volt valami felírva, de nem tudtam elolvasni se, mert kanji írás volt. Kiszálltam és Jane arcán láttam valami megkönnyebbülés félét. Amikor ketten ültünk a kocsiba néma csönd fojtogatott minket, szóval mikor Kame visszatért, akkor valami megváltás félét érezhettünk, bár aznap reggel senki nem volt beszédes hangulatba, így amikor visszajött, ugyan olyan csend volt. Ilyen még sose volt, hogy mikor ketten voltunk valahol, akkor ilyen csönd lett volna. Ennyire nem akart beszélni róla? Hisz a legjobb barátnője voltam, szinte a testvére. Erre? Feleslegesen vádoltam, én is ugyanúgy elhallgattam mindent. Talán azért, mert én magam se tudtam, hogy mi is történt pontosan a két nap alatt. Eldöntöttem. Beszélni fogok vele este. Akkor biztosra tudhatom, hogy ketten leszünk. Tehát most hagytam.
Kame egy biztonsági őrhöz vezetett minket Gyorsan elmagyarázta, hogy V.I.P bejárásunk lehet, csak ne legyünk útba, és ne zavarjunk senkit. Egy megértettük bólintással kaptuk meg a kártyákat, ami igazolt minket. Mivel kint dög meleg volt, ezért az épület légkondija hatalmas megkönnyebbülés volt. Jane-el azonnal indultunk szétnézni, próbáltuk megjegyezni a folyosókat, és nem eltévedni. Hát próbáltuk, csak nem jött össze. Mindenhol ugyan olyan ajtók sorakoztak, mintha egy folyosó ismétlődne újra, újra, és újra. Amikor már Jane is azt gondolta, hogy csak körbe járkáltunk, csak nem tudtuk, hogy honnan indultunk, akkor megálltunk. Vártuk, hogy valaki jöjjön, és segíthessen nekünk. Senki nem jött. Nem akartunk már elindulni semerre, csak leültünk. Egy ideig tuti, hogy ott voltunk. Arra lettünk figyelmesek, hogy egy nő kirohant az egyik szobából. Sokkal idősebb lehetett tőlünk. Valószínűleg itt dolgozott. Még mielőtt becsukódhatott volna az ajtó mögötte, megláttam bent Kamet. Megkönnyebbülve álltam fel a padlóról. Oldalba böktem Jane-t, aki majdnem elaludt (!!!). Ő, aki egy koncert előtt szinte nyugton se tudott volna maradni. Erre? Mint akinek ez a dolog már unalmas, vagy egyhangú lenne. Vagy csak keveset aludt, és nincs ideje pörögni. Junno ennyire le... sokkolta volna, hogy aludni se tudott? Emlékszem, hogy akár hajnalig fent bírt maradni, mert várta a KAT-TUN - tól a legújabb  videokloppet. Talán a  Fumetsu no Scrum volt az, de nem voltam benne biztos. Akkor még teljesen hidegen hagyott az egész.
Felkaroltam a földről a barátnőmet, és Kame ajtajához léptünk. Nyeltem egy nagyot, és bekopogtam, majd engedély megvárása helyett egyből benyitottam. Ő a tükör előtt ült, és elmerülve magát bámulta. Valamin biztos gondolkozott. Talán saját magán. Hogy mit is gondol, érez, csinál. Talán, hogy jók-e azok a dolgok. És aztán meg szólalt.
- Teljesen kipattogott az egész arcom - pármásodperces kimaradás után leesett, hogy mit is mondott. Aztán meg...
- Mi van?!? - szinte kiabáltam. Annyira, hogy Jane is megijedt. Kame szerintem észre se vette, hogy benyitottam, akkor gondoltam a kopogást se halhatta. A széken ugrott egyet ijedtségében, majdnem borult egyet. Vissza kellett volna fognom magam. De azt hittem, hogy valami komoly dolog pöröghet a fejébe koncert előtt, erre? Viszont, azt nem várhatom, hogy állandóan csak a velem kapcsolatos dolgok járjanak a fejébe, amik lehet meg válaszolnák a számomra megfejhetetlen kérdéseimet. Bárcsak megkérdezhettem volna mindent, ami eszembe jutott.
- Azt akarod, hogy szívbajt kapjak? - kérdez vissza. Kipattant a székéből, és elém lépett. Ő is felemelte a hangját. De ez még nem volt kiabálás. Nem akarta, hogy szívbajt kapjon, csak azt hittem máson jár, az esze, és nem azon, hogy mennyire volt kipattogva. Így is ellenállhatatlanul nézett ki. Azok a kis pattanásai, vagy kiütései semmit nem tudtak elrontani a tökéletes arcán. Ébredj fel Meagen!
- Én ... nem - vettem vissza a hangerőt, és kicsit meg is rémültem. Tudott Ő ijesztő is lenni.

* Kame PoW*.

Nem akartam így rá morogni, de nagyon megijesztett még így is, hogy tudtam, hogy bejöttek, hogy figyelt. Csak a kopogása, és azt ajtó nyitása zavart meg gondolkodásomban. Ez a lány mindig megtudott lepni. De így is rohadtul izgultam, viszont nem tudtam rá okot mondani. Valamiért sokkal jobban félek, hogy elrontom az egészet. Talán mert Ő is itt van. P nem olyan, mint a többi "rajongónk", hogy csettintenénk egyet, és egyből ugrik. Úgy tekint ránk, mint a hétköznapi emberekre, ami sokkal jobb. Van akivel, úgy beszélgethettem, hogy csüng minden szavamon. Nem akartam meg bántani, vagy valami ezért megöleltem. Közben észrevettem, hogy hatalmas mennyiségű levegőt fújt ki magából, és a fejét belefúrta a mellkasomba. Éreztem édes illatát. Ezek az ölelések mindig megnyugtattak, főleg, ha Őt ölelhettem meg.
- Ne haragudj, nem akartam rád morogni. Csak izgulok, és ilyenkor minden bajom is van - simogattam meg a fejét, és még éreztem puha, gyengéd kezeit a hátamon. Viszonozta ölelésemet.
- Bocsi, hogy megijesztettelek. Nem akartam - felnézett a mellkasomból, egyenesen a szemeimbe. Arra gondoltam, hogy rá sose tudnék haragudni. Ártatlan. Talán azóta is úgy gondoltam rá, mint egy ártatlan lányra, akire vigyázni kell nehogy összetörjön, mint egy féltett kincs. Azt akartam, hogy az enyém legyen, és őrizgethessem.
- Tudom - és egy puszit nyomtam a fejére. És muszáj voltam el engedni, mert féltem, hogy Jane sokkot kap, hogy ott állt, de mikor kerestem a tekintettemmel, nem találtam. - Neked nincs egy barátnőd? kérdeztem, hogy felhívjam a figyelmét a barátnője köddé válására. Körbenézett, és meglepődött, hogy Ő se vette észre eltűnését. Tett egy 360 fokos fordulatot, és már nyitotta  volna ki az ajtót, amikor megfogtam a csuklóját. Lassan, és gyengéden vissza húztam. - Kérlek, ne hagyj itt - mondtam, bár talán nevetségesen hangozhatott, de nem akartam, hogy itt hagyjon. Egyedül se akartam lenni.
- De nem tudom hol van Jane - mondta. Így még önzőnek is értetődhetett a kérésem, de kettesben akartam vele lenni, de így elég csekély esélyem lehetett rá.
- Tényleg bocsi, akkor menj, kerítsd elő. Koncert előtt még gyertek vissza, ha tudtok - mondtam ki, de ennek pont az éles ellentétét akartam. Maradjon itt, legyen velem. Jane pedig... biztos jó helyen volt. Csak bólintott egyet, és fordultam is volna az ajtó irányába. Nem tudtam mi üthetett belém. Annyira késztetett valami arra, hogy tartsam, hogy nem gondolkoztam. Teljesen kikapcsolt az agyam, a testem magától mozdult. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináltam. Újra megfogtam a lány csuklóját, de most teljesen magamhoz húztam. Próbáltam óvatosan. Szegény lány nem értette, hogy miért rángattam így, jobbra, balra. Őszintén én se. A szemébe láttam azt, hogy legszívesebben maradna, de a barátnője ki tudta hol csámborgott. De önzőségemből nem törődtem vele, hanem rávetettem magam Meagen ajkaira.

*Meagen PoW*.

A sajátomon érzem puha ajkait. Édes és telt. Mintha erre vártam volna évekig, ami alig másfél nap. Eddig fogalmam sem volt, hogy mi baja volt egész nap. Csókjától az én összes problémám elfelejtődött. Annyira vágytam erre, hogy érezhessem csókjának édes ízét, hogy tudhassam volt remény. Ahogy falta számat, sejtettem, hogy P is ugyan úgy vágyott rám. Akkor nekem is sikerült kihoznom magamból annyit, hogy kívánjon. Nem akartam, hogy véget érjen ez a csók. Éreztem, hogy Ő se akarta. Próbálta elmélyíteni. A nyelve bejutást akart nyerni a számba, amit egyhamar megkapott. Azt hittem durva lesz, de nem volt az. Gyengén játszadozott a nyelvemmel. Át akartam venni az irányítást, de valaki kopogott, és választ se várta meg, úgy ahogy én. Ajtót nyitott. A szánk szinte szétrobbantak egymás mellől, mintha az a csók, az életben nem történt volna meg. De szerencsére, csak egy rendező féle srác volt, az hogy tájékoztatni tudják Kazuyát a koncert kezdetéről.
- Elnézést a zavarásért - hajolt meg -, de nemsokára koncert kezdés - próbáltam nem a szemébe nézni, így mögé néztem, mármint a srác mögé, és láttam, hogy Jane a falnak támaszkodva integetett. Utána észrevette, hogy Kame karjai közt állok, és kezeit az arcához emelte, és azt hiszem örömébe ugrált(?).

Tizedik rész

- Várod a holnapi koncertet? - törte meg a csendet Jane.

- Aha - mosolygott.

- Ugye mi is elmehetünk? - utalt magára meg rám. Kicsit tanakodott a válaszán. De aztán beadta a derekát. Nem volt akkor nehéz dolog megkérni őt valamire.

- Meg oldható - nézett Jane-re. Utána pedig rám és édesen mosolyra húzta a száját. Legszívesebben az ölébe másztam volna és a szájára tapasztottam volna ajkaimat. De nem tehettem. Inkább a helyemen maradtam, és csak hagytam, hogy tekintetével elbűvöljön. Több percnek tűnt, amíg egymásról le nem vettük szemünket, de amúgy fogalmam sem volt meddig szemezhettünk. Senki nem szólt közbe, hogy kizökkentett volna minket a mély elmerülésünkből. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Láttam ahogy a röhögés határán van, ezért elfordultam. Koki kitalálta hogy nézzük meg az egyik nagy koncertjüket. Beleegyeztünk, és elkezdtük nézni. 2-3 órás volt. De amit először megpillantottam, hogy több ezren volt ott a koncerten.  Valami 50 ezer körül. Egy hatalmas stadionba voltak Tokyo-ba. Minden évbe felléptek ott, az volt az utolsó koncertjük. Hatalmas volt a hangulat. Több ezer ember kiabálta egyszerre a nevüket. Úgy éreztem, hogy bármit megadtam volna, hogy ott lehessek. És ahogy elnéztem, nem csak egy helyen toporzékoltak, hanem kihasználták szinte az egész stadiont. Körbe futották az egész színpadot, ami átcikázott a közönség között. Annyira le voltak izzadva, és alig fél órája tartott a koncert. Lenyomtak pár szóló számot, amíg a többiek átöltöztek. Volt egy olyan rész, ahol Kame levette a felsőjét. Ivott a palack víziből, mire a lányok ezrei sikongattak. Leült a dobok mögé és elkezdett valamit játszani. Mármint ilyen nagyon alapokat. Bevonta a sikolyt is. Így alkotott egy zenei alapnak is hallható hangot. Bár biztos senki nem lett volna, aki felhasználja. Mindegy. Akármennyire is érdekelt ez az egész koncert a szemem szinte letapadt, annyira fáradt voltam. Próbáltam ellenkezni, aligha ment. Egy óránál feladtam a harcot az álmosságom ellen. Be aludtam. Fogalmam sem volt arról, hogy ki(k), és mikor vették észre. De a szobámba keltem fel reggel. Be voltam takarva. Annyi, hogy nem pizsamába keltem fel, hanem amibe tegnap voltam. Felültem, és Kame ült az ágyam szélén.

- Jó reggelt-  mosolygott rám. Az ablakon besütő napfény gyönyörűen megvilágította arcát. A mosolya nagyon szép volt.

- Neked is - mosolyogtam, és az ujjaimmal kezdtem a takarón birizgálni valamit, amit a tekintetem is követett. Zavarba voltam. Vajon mióta ült ott? Végig figyelte ahogy aludtam? Jane ágya felé néztem, de üres volt. Miért nem keltett fel? Miért nem hallottam, hogy kiment? Vagy azt, hogy Kame bejött? Miért nem keltett fel senki?

- Bocsi, hogy ilyen tolakodó voltam, de felakartalak kelteni, csak olyan aranyosan aludtál - mosolyodott el. Erre kicsit jobban elpirultam.

- Régóta ... néztél? - nyeltem egy nagyot. De mikor megrázta a fejét kicsit meg könnyebbültem. Kényelmesebben felültem, vagy is ráültem a térdemre és lassan Kame arcához közeledtem. Nem mozdult, csak nézett. Mikor pár centire voltam csak arcától, éreztem hogy vissza fojtotta levegőjét. De nem a száját vettem célirányba, hanem az arcát. Ajkaim lassan tapadtak rá, puha arcára. Libabőrös lett. Egy puszit adtam libabőrös arcára, utána visszaültem a helyemre. Ő elmosolyodott. És tudtam, hogy a szíve csak úgy kalimpált. Kipattantam. Fogta magát és egy nagy lendülettel felállt,és mellém lépett. A lépcsőn halkan próbáltam lemászni, de Kame nem. A lépésének hangja miatt, azt se tudtam, hogy én vajon hangosan lépkedtem-e, vagy csak Ő? Mindegy. Leértünk és mindenki lent volt már, csak mi hiányoztunk. Valaki gúnyos mosollyal fordult felénk (Junno, Jane), akik szerintem összebeszéltek párszor. A többiek pedig csak egy álmos, de vidám mosollyal köszöntek. Odamentünk a többiekhez, és ahogy észre vettem mindenki pizsamába volt, és kávézgatott. Kivéve Jane-t. Ő anélkül is egy energia bomba volt. Hát még ha ivott volna.

- Ohayoooo - köszöntek. Ha jól emlékszem szerintem ez az egy szó, amit tudok japánul, ezt is csak azért mert mikor egymásnál aludtunk a barátnőmmel, akkor köszönt így reggel. Ezért tudom hogy azt jelenti, hogy jó reggelt.

- Nektek is - biccentettem.

- Oyaho - mondta Kame.

- Várod már a koncertet? - kérdezte Koki és meghúzta a pohara tartalmát,  utána a többiekkel rá meredtek Kamenashira. Látszott rajta, hogy nem tudta, vagy talán különösebben nem foglalkoztatta a dolog, hogy parázik -e, vagy sem. Kicsit valószínűtlen lett volna, hogy pont ezen a koncerten izgult volna.

- Nem. Egyáltalán nem - mosolygott biztatóan.

- Te sose izgulsz? kérdezte Jane. - Még sose láttalak izgulni.

- Ritkán. Ha valami tényleg különleges koncertre hívnak, vagy ilyesmikre. De megyek készülődni. Várjatok meg és akkor mehetünk - szaladt fel gyorsan a lépcsőn saját szobája felé. Aztán egymásra néztünk Jane-el értetlenül. Várjuk meg? Pizsamába voltunk! Nem vártuk meg, felszaladtunk a szobánkba, és gyorsan magunkra kaptunk valami laza, de jól kinéző ruha összeállítást. Feldobtuk magunkra egy enyhe sminket, rendbe tettük a hajunkat, és lesiettünk a lépcsőn. Meglepetésünkre a pultnál négy fiú állt illetve ült. Az ötödik még nem volt ott. Hirtelen eszembe jutott az, hogy annyira lassúak voltunk, Ő meg annyira sietett, hogy el is ment. De a fiúk biccentettek, hogy menjünk oda. Hát oda mentünk, és helyet kerítettünk magunknak.

Meagen ruha

- Nyugi, most elég lassú lesz, mindig kigányolja magát itthon, mikor előtte mindig próbákra megy - magyarázta Tatsuya.

- Pedig koncert előtt is kiszokták - folytatta Junno. És ezzel egy pillanatban, hogy befejezte mondatát, jelent meg mögöttünk Kame.

- Igényes vagyok - nevetett.

- Majd koncert előtt... - mondta Koki.

Jane ruha

- Na, menjünk, mert sietünk - hadarta. Bólintottunk és lepattantunk a székekről, amiken eddig ültünk, és utána indultunk. A fiúk utánunk szóltak olyanokat hogy " sok sikert, jó szórakozást, kéz, és láb törést", és egyebeket. Kame intett egyet és már ki is lépett az ajtón, mi meg utána siettünk, mert ez elég gyorsan ment le. A kocsihoz érve Jane meg előzött, ezért beült a jó helyre. De aztán meg gondolta magát, és hátra ült mellém. Kame nem törődött vele, én meg nem értettem, hogy miért, mert ölni tudott volna azért a helyért. De nem szóltam. Épp, hogy beültem, már zúgott a motor, és Kame indult is a kocsival. Út közbe csak a rádió szólt. Pár számot, amit nem ismertem, de tetszett. Valami BigBang előadótól a Fantactic Baby. Beleírtam a szám címet a telefonomba, és a barátnőmre figyeltem, aki feltűnően csendes volt. Aztán jobban szemügyre vettem, teljesen elvolt varázsolva. De nem úgy, mint eddig. Máshogy. Talán...