Tizenkilencedik rész.

Kame felém fordulva meghajolt, de nem tudtam hova tenni, amíg meg nem szólalt.

- Bocsánat a mai viselkedésemért. - Cicóztam egy kicsit a gyerekes és a nem gyerekes reakciók között, aztán nyert végre a nem gyerekes. A vállától tolva újra egy magasságba velem, kiegyenesedett Kame, és a szemébe néztem.

- Bocsánat, hogy gyerekesen viselkedtem - nem terveztem meghajlást, ahhoz még túlságosan is nagy az önbecsülésem volt. 

- Megérdemeltem - kis szünetet hagyva folytatta. - Meg tudsz nekem bocsájtani?

- Holnap megbeszéljük - és felsiettem a lépcsőn mielőtt még bármi vissza tarthatott volna attól, hogy a nyakába ugorva megöleljem. Belépve a szobába egy ismerős érzés fogott el, és a meg könnyebbülés. Ahogy voltam ledobtam magam az ágyra és alig párpillanattal később lehunytam a szemem, hogy végre aludhassak, de valami zavart, annyira, hogy nem tudtam aludni. Forgolódtam egy ideig és néha Jane ágya felé néztem irigységgel, hogy Ő tudott aludni. Biztos nagyon fáradt lehetett, ha az izgalmas randija után így elaludt. Végül be ismertem, hogy reggelig nem fogok sokat aludni, így kimászva az ágyból halkan leosontam a konyhába. Nem volt lent más. Mindenki már kényelmesen tudott aludni. Csodás. Felkapcsoltam a lámpát így gyér fény árasztotta el a konyhát. Összedobtam magamnak egy kakaót, hátha kicsit elősegíti az álmosságomat. Sajnos nem így lett. Felálltam és át sétáltam a nappaliba. Egy asztalon, ami a kanapé előtt volt, egy lemez volt a tetején. Jobban megnézve egy klip DVD lemez lehetett. Vagyis az volt ráírva, hogy 2006-2013. Hatalmas kíváncsiság fogott el, így beraktam a lemezt a DVD - be, lejjebb vettem a hangerőt és vártam, amíg betöltött. 

Elindult az első videó és egy felirat jelent meg a jobb alsó sarokba. "KAT-TUN - Real Face". Felcsendült egy lassúnak hangzó dallam és egy jól ismert hang kezdett el énekelni. Kamenashi Kazuya. A következő srác, aki bekapcsolódott az éneklésbe, egy elég ismeretlen alak volt. Nem ismertem fel. Lehet azért, mert elég régi a videó. A zene pörgősebb részre rázendített és a következő másodpercben hat(!!!) fiú került képernyőre. A fiúk elég macerás, bőr, régien biztos divatos ruhában táncoltak. Teljesen máshogy néztek ki. Vagy is inkább fiatalabbnak mondhattam volna. Hosszabb vagy éppenséggel Koki esetében rövidebb hajak. Véknyak, fiatalabb arcok, törékenyebbek. Egy kendő takarta el pár centis haját. Koki szólója után megjelent megint azaz ismeretlen srác. Nem tudtam ki az. Próbáltam feleleveníteni, valami róla szóló részt, amit Jane mondhatott. Nem jutott eszembe, ezért gondoltam majd beugrik. Mély hangja volt és kinézetileg kicsit hasonlított az akkori Kamera. Látszik, hogy mennyit fejlődött. Kame lassan felhúzva kicsit pólóját megrázta egész testét. Legalább már itt is tudta, hogy hogy néz ki. Aztán Ueda lépett előre. Sötét, fekete haja volt, az arca fiatalos. Hangja émelyítő. Taguchin már akkor látszott a hiperaktivitása. Csak rá kellett nézni és a hosszú barna hajára. A refrén a kedvencem. Első klipnek tökéletesre sikerült. A hangjuk teljesen összhangba volt. A dallam jól csengően fülbemászó. De nem is részleteztem tovább, mert az 5 perces klipből egy órás jellemzést mondhattam volna. De azért kötelességemnek tartom leírni, hogy a korukhoz képest eszméletlen szexisen mozogtak. A hangjuk, a mozgásuk, ahogy kinéztek. Ó, na jó. Szóval következőknél vissza fogom magam.
"KAT-TUN - Signal". Egy újabb könnyebb és kellemes hangzású dal. Megint Kame kezdett. Ruhája a többiekkel együtt elegánsan vette fel alakját. Haja itt már feketének tűnt, úgy mint a többieknek, még Kokinak is, akinek pár centis haján is látszott feltűnő színe. A dalszövegben tisztán hallgató volt az angol rész. Kellemes. A számomra felismerhetetlen srácnak a hangja, ellenállhatatlan volt. Kinézete egy modelléhez is felérhetett. Egyszerűen helyes. Az egész klip egyszerű. Úgy értem, nem az elkészítése az, hanem inkább úgy összességében. A maga módján viszont megvolt a maga különlegessége. Mármint először monitoron mutatták a fiúkat, aztán meg egy hatalmas gépből (?) léptek ki. Fogalmam sincs, hogy minek mondhattam volna. Mintha le lettek volna fagyasztva. Utána mintha egy úton állnának és közbe egy alagútba száguldoztak. Elég nehéz körülírni. Végül egy fülkéhez hasonlított kocka alakra formázva, mindegyik fiú beállt az egyik cikke elé, felrakták a fejhallgatót, beálltak a saját kis résükbe, és közelről felvéve énekeltek. Még annyit a videóról, hogy jó sok effektet, szerkesztést szántak rá. A kedvenc részem, mikor egy kockává állt össze az a hat cikk, és gravitációt nem ismerve a levegőbe emelkedett a kocka. Egy másik kis helybe - inkább egy kis zugba - voltak, ahol meg volt a hat fal, és semmi ajtó, semmi rés, csak négyzetekkel kirakott kocka. Valahogy megoldották azt, hogy úgy tűnjön, mintha a falon, és a plafonon mászkálnának. Hol egyedül, hol egymás nyakába, hol extrám mozdulatokat végezve. Nem semmi. Erről ennyit... úgy éreztem, hogy sose mentek a részlet leírások... ez így is maradt. A következő klip : "KAT-TUN - Bokura No Machi de". Ez a szám viszont végig tartotta lassú dallamát. Táj képekkel kezdődött egy adott helyről, majd utcai ruhákban Kame kezdte az éneket, a többiek hol csatlakoztak, hol szóló részt énekeltek tovább. Itt már nem találtam meg az ismeretlen helyes srácot. Akinek időközbe derengeni kezdett a neve. Azt hiszem Jinnek hívják. Egyéb változás megint csak a fiúk haján. Junno, Kame hosszabb, barna haj. Tatsuya, Yuichi fekete haj. Kokin kalap. Remélem erről elég ennyi részlet. Még annyit, hogy szép szám volt.  Mármint sokat nem is kellett belőle értenem, ahhoz hogy tetsszen. Olyan megnyugtató volt ezt meghallgatni.
"KAT-TUN - Yorokobi No Uta". Mintha valami börtön részlegbe lennének bezárva. Komoran előre tekintve néztek immár hatan a kamerába. Kijutva a cellájukból egy kivetítő féleség előtt kezdenek énekelni. Kame kezdte. "Aishiteru". Én is téged. Majd az újonnan visszatért Jin folytatja. Táncolva, énekelve, szíveket mutatva telik a klip. Nagyon aranyos, pörgős. Sok változás nem tűnt fel a fiúkon. Ez a szám viszont kicsit hasonlít ilyen vidám szerelmes dalra. A fiúk ruhája felismerhetetlenül divattalannak számít manapság. Hangjuk, kinézetük, überhetetlen. Remélem van ilyen szó. Koki rappje, Nakamaru beatbox - a felülmúlhatatlan és elkerülhetetlen a klipekben. Imádni valók. "Aishiteru".
"KAT-TUN - You". Könnyed, egyszerű tempó. Fehér szín, ami így a "főszín", mint észrevehető. Természetesen Kame kezdni lélegzet elállító hangjával. Marad a hatos csapat. Mintha ebbe a klipbe mindenkinek fekete lett volna a haja, de lehet, hogy csak  a kamerán keresztül, sok effektes szerkesztéssel, meg amit szoktak használni, ahhoz, hogy egy klipet összefarigcsáljanak. A klipbe egy vakvezető kutyával, fekete ruhában álló férfi volt, akinek meggyógyul a látása. Vele Nakamaru találkozott talpig fehérben. A másik egy szőke kislány volt, egy elhervadt rózsával a kezében, akivel Tatsuya találkozott. A rózsa újra gyönyörű állapotba került vissza, és a kislány fejér ruhájában már nem volt szomorú, hanem nevetett. Megható. Nagyobb változást a következő videóban találtam. Csakhogy mielőtt elindítottam volna, valaki lejött a nappaliba. A Tv halvány fénye megvilágította arcát.
- Halihó - intett Ueda.
- Szia - válaszoltam. - Ne haragudj. Felkeltettelek?
- Nem, dehogy. Csak nem tudtam aludni, szóval gondoltam lejövök. Hát te?
- Szintúgy. Aztán megláttam ezt a CD - t és gondoltam megnézem, úgysincs jobb dolgom.
- Nézhetem veled?.
- Nem, menj fel a szobádba és csinálj mást.
- Szarkazmus? - mosolygott.
- Felismerhető volt? - mosolyogtam vissza rá. Aztán Tatsuya kényelmesen helyet foglalt mellettem.
- Melyik jön most? - Elindítottam a következő videót, mert fogalmam sem volt.
- KAT-TUN - Keep the faith - olvastam fel a címet hatalmas betűkkel ki volt írva a képernyőre. Ránéztem Tatsuyára és csak finomat elmosolyodott. Mint amikor rengeteg boldog emlék jut valakinek az eszébe.
A szám pörgős, ütemes és klassz volt. A fiúk lassítva futnak, gyorsítva ugrálni és táncolnak. A ruhák több rétege csak úgy csüngött róluk. Két szőke srác felkeltette érdeklődésemet. Míg el nem kezdődött az éneklés, amit kivételesen nem Kame kezdett. - A hatodik srác neve Jin? - kérdeztem a mellettem nosztalgiázó Uedától. Egy amolyan "remélem jól emlékszem" reménnyel.
- Igen - bólintott. Gyönyörű szemeit le sem vette a képernyőről. De legalább jól tudtam.
Jin haja is határozottan nőtt. Milyen meglepő. És világos barna volt. Kame haja is valami ilyesmi volt. A rakoncátlan tincseik csak úgy begöndörödtek. És jól is állt. Aztán a képernyőn a hosszú, szőkeség Kokiban nyert értelmet. Tatsuya haja dúsabb, és barna lett. Nem göndör, hanem egyenes. Nakamaru haja szinte ugyanolyan. Sötét barna, vállig érő. Olyan Yuichis. Nem csak tánc, ugrálás közbe vették fel őket, hanem felálltak egy színpadhoz hasonlítható emelvényre és az oldalából egy kamera volt ki rögzítve, ami nagy gyorsasággal járt a színpad körül. A másik mikor egy nagyobb, betonos üres részre állították a fiúkat és esőszerűként indították rájuk a vizet. Mit is mondhatnék? Tetszett. Határozottan. Viszont a ruhájukról semmit nem tudok írni, ezt látni kell. De legalább egyedi.
- Illik hozzád a rózsaszín - bókoltam.
- Kösz, de rájöttem, hogy nem az én színem - nevetett. Hát kár. - Tetszett? - most már felém fordult. Szemeiben megcsillant a Tv gyér fénye.
- Nagyon. Eredeti. Nem sok klipet láttam, ahol szaltózva áznak el - mosolyogtam.
- Igyekszünk. - Indítottam a következő klipet. - Ez nagy szám. - Érdekesen hangzott ez az Ő szájából ezért figyeltem.

Tizennyolcadik rész.

- Cserélhetnénk E-mail címet? - próbálkozott tovább a szöszi.
- Bocs, hogy közbe szólok, de éppenséggel megzavartatok minket, és... - kezdtem, hátha felfogják.
- És te ki is vagy? - tekergette a nyakát, annyira, hogy azt hittem leesik. Sajnos, nem volt ilyen szerencsém.

- Senki - zárta le Kame, és utána elkezdett másról beszélni a lányoknak, amire már nem figyeltem, mert csak ez a szó visszhangzott a fejemben :  "Senki". Miért mondta ezt? Ennyire felvállalhatatlan lettem volna? Ennyire megalázó lett volna az, hogy azt mondja "Ő a barátnőm és most hagyjatok magunkra"?. A fülem erősen sípolt és a szemeimből folyni kezdtek a könnyek. Nem bírtam magamba tartani. Sírógörcs tört rám. Ennyire jelentéktelen lett volna neki akkor a kapcsolatunk?
- Na menj a francba! - szóltam oda elcsuklott hangon Kamenak. Pár perce még azt mondta, hogy szeret. Megcsókolt. Akkor meg három lökött rajongó előtt, akik csüngnek minden szaván, letagadja az előző órákat, csak a buta hírnevéért?
Kame és a három talpnyalója felém fordultak. Kazuya hirtelen nem tudott mit kezdeni a látványommal, ahogy elkenődött sminkkel, már szinte begyulladt szemekkel ott álltam. A lányok rémülten bámultak rám, szerintem jobban aggódva az elfolyt sminkért, mint a levágott hisztimért. Nem tudták hova tenni.
- Mi bajod van? - kérdezte a barna hajú lány.
- Ti! - és hátat fordítva ott hagytam őket és gyors tempóba előre indultam. Fogalmam sem volt, hogy merre, hova, csak el akartam menni onnan, még hozzá jó messze! Alig tettem tíz lépést, mikor Kamenashi a nevemet kiáltva indult el felém. Vagyis futott. Felfogta, hogy ott akarom őket hagyni, nem is zavarva a bájcsevejt. Látni se akartam. Rettenetesen felidegesített.
- Várj már meg! - fogta meg a csuklómat és megállított. Nem mozdultam. De a hátamat látta csak. Nem bírtam a szemébe nézni. Egy senki voltam.
- Mit akarsz? - próbáltam kirántani csuklómat szorításából, de nem engedett.
- Mi van veled? - Alig fogtam fel a kérdést, ökölbe szorítottam a kezeimet. Észre se vette azt, hogy mennyire megbántott? Ilyen tapintatlan lett volna? Egy senkinek nevezett, a sipítozókkal foglalkozott helyettem és azt kérdezte, hogy "Mi van veled?". Annyira mérges lettem, hogy alig tettem egy fél fordulatot és a szabad kezemmel arcon vágtam. A tekintetemet a földön hagytam.
- Velem mi van? Éppenséggel alig pár percre tagadtál le, és neveztél senkinek három kis visítozó lány előtt. Még hogy mi bajom van? Ennyire észrevehetetlen az hogy kettesbe szerettünk volna lenni? Miért tűröd ezt úgy mint egy kis ... - hadarásomat Kame félbeszakította egy csókkal. Valami keserűséget éreztem a szájában. Akármennyire is kívántam, akármennyire is vissza csókoltam volna, akkor képtelen voltam egy minimális viszonzásra is. Ellöktem magamtól, kezemet kirántva a szorításából kerültem a tekintetét. - Vissza akarok menni - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon. Még ha nem is néztem rá, tudtam, hogy milyen elkeseredett arcot vágott. A kezeit maga mellé engedte, és csendesen bólintott.
- Sajnálom. Nagyon megbántottalak? - kérdezte, várva, hogy mit reagálok.
- Mehetnénk már? Nem akarok még egy lány csordát, ennyi elég volt mára - bunkóztam, jelezve, hogy igen, nagyon megbántott.
- Gyere - mutatott az ellenkező irányba. Megindultam. Mellé lépve sétáltunk tovább. Folytak tovább a könnyeim, amiket próbáltam visszatartani, de miután ez nem ment az arcomat törölgettem. Már majdnem kiértünk egy főúthoz, mikor Kame megtorpant. Nem zavartattam magam. Tovább mentem, de mivel nem tudtam merre, hogy, hogyan mehetnék tovább ezért én is megálltam. Hátra nézte, hogy jön-e már, de csak ott állt, és bámult. Idegesített. Bosszantott, hogy nem csinált semmit. Csak ott állt.
- Most meg mi van? - kérdeztem kicsit elcsuklott hangon. Erre megindult felém, és megállt előttem. Az egyik kezét lassan felemelte az arcomhoz. Kicsit elhúztam a fejem, de puha kezével letörölte akkor kibuggyanó könnycseppemet.
- Kérlek, ne sírj - próbálkozott. Mintha csak jó kedvemből sírtam volna.
- Ha nem lettél volna ekkora bunkó nem sírnék - érveltem.
- Sajnálom. Én nem akartalak megbántani.
- Akkor miért senkiztél le?
- Nem tudom. Féltem, hogy téged se fognak békén hagyni, ahogy minket.
- Inkább tudják meg, hogy ki vagyok, mint hogy azt higgyék, hogy nem mersz felvállalni.
- Rendben, sajnálom.
- Attól még haragszom. Vigyél haza! - nem mondott mást csak kiment a főúthoz, lestoppolt egy taxit és kinyitottam nekem az ajtót, beültem, Beült a másik oldalamra, bemondta a szálláshelyünk címet és elindultunk. Szorosan a kocsi ajtóhoz ülve, kifele bámultam csendesen. Meg se szólaltam az út során. Kame próbálkozott még pár "nézd ott van a....". Ráhagytam, mert nem igazán érdekelt. Szépnek szépek voltak, csak a nevük hidegen hagyott.
Mielőtt bekanyarodott volna az autó az utcánkba eszembe jutottak a többiek. Hogy ott vártak minket az előszobába. Milyen bíztam abban, hogy nem így lesz. Hogy Jane és Junno hamarabb visszaértek és amíg ők megtartják a beszámolójukat a tökéletes randijukról, addig feltűnést nem keltve felsurranhatok. Hát szép terv volt.
Kiszállva a kocsiból előre siettem, hogy betudja menni a házba. Csak egy hang utánam kiabált.
- Meagen! Várj meg! - fizette ki az elégedett sofőrt. Kazuya megindult felém.
- Megnyugodhatsz, innen feltalálok a szobáig - nyugtattam.
- Csak gondoltam menjünk be együtt. - Nem adta fel egy hamar.
- Hogy a többiek ketten lássanak meg? Hogy elhiggyék nincs semmi baj? Hogy nehogy véletlenül ez is rámenjen a hírnevedre? Menj inkább előre! - Megközelítőleg olyan öt éves szinten lehettem, de nem érdekelt. Sőt, az sem hogy majd szét fagytam lassan, csak nem akartam vele együtt bemenni.

- Ne butáskodj! Gyere - ragadta meg a csuklómat gyengén és befelé indultunk. A lábaim a földbe gyökereztek. Nem könnyítettem meg a dolgát. Meg sem mozdultam. Kamet visszarántottam a lendületével együtt. Rám nézett és az ajkába harapott, ahogy ennyire tehetetlen a gyerekes viselkedésemmel szembe. Ha nem haragudtam volna rá ennyire, akkor én harapdálhattam volna a száját ő helyette.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy Kazuya felkapott az ölébe. Annyira meglepődtem, hogy már bent is voltunk a lakásba, mire eljutott az agyamig a dolog.
- Mit csinálsz? Tegyél le!
- Nem hagyhattam, hogy kint fagyoskodj egyedül, amíg be jövök.
- Túl éltem volna! Most meg már bent vagyunk szóval tegyél le! - Eléggé megakadályoztam Kamenashi tervét a sétában, úgy ficánkoltam mint egy hal, amit akkor fogtak ki.
- Felfogod kelteni a többieket! Egy kicsi maradj nyugton, mindjárt leteszlek. - Hagytam magam. Bár még mindig nem értem, hogyha letett volna akkor nem kellett volna azért aggódnia, hogy felkeltem a többieket.
A következő pillanatban felkapcsolódott az előszoba lámpája és nem Kame volt. Nagyon nem.
- Miért visítoztok itt? - kérdezte kicsit fáradtan Koki.
- Mi csak... - próbálkozott Kame.
- Nem akar letenni - vallottam be olyan 'minden mindegy' alapon.
- Miért nem teszed le?
- Meert... - és lassan letett a földre, és végre saját lábakon állhattam.
- Most úgy őszintén. Ti hány évesek vagytok? - kicsit feszültnek tűnhetett, de a szeme sarkában láttam némi nevetőráncokat. Kame a tarkóját vakargatta én meg a cipőmet néztem mintha még érdekes is lenne. - Talán nyolc - tippelt Koki, mi meg elmosolyodtunk vele együtt - Jó éjt - zárta le a beszélgetést és felindult a lépcsőn a szobájához.